Folytatódik a folytatásos interjú-sorozat. Ezúttal én kérdezek egy olyan lányt, aki már régóta a Fészekszínházunk tagja. Interjúalanyom: Tyroler Cintia. Azaz Tia.

Az első kérdés azonnal adja magát. A neved. Milyen eredetű? (Ugyanis ez nem egy megszokott vezetéknév, s a keresztneved sem tipikus magyar név.)

T.T. Sajnos nem tudom. De ezt mindig is megkérdezték tőlem, és soha nem tudtam rá választ adni. Apukámat faggattam erről, de ő is csak annyit tudod mondani, hogy van egy Tirol nevű város, viszont azt nem gondolná, hogy köze van hozzánk. A keresztnevem meg szerintem tipikus. Pont amikor én születtem, kilencvenkettőben, sokan kapták ezt a nevet, bár anyukám ezt nem tudta.

De hát mégiscsak C-vel írod és nem Sz-szel. Mindegy, haladjunk. Mikor, s hogyan csatlakoztál a Fészekhez? Hogyan ismerted meg Attilát?

T.T. Attilát a gimiben ismertem meg tizenegyedikben. Színjátszókör indult abban az évben, és elkísértem a barátnőimet, én meg csak úgy belelestem, és ott ragadtam. Nem tudom miért. Az év végén Attila megkeresett (még az iwiw-en), hogy felújítja egy régen játszott darabját, a Káéletet, és rám gondolt az egyik szerep eljátszásában. És elvállaltam. És az első társulati ülés óta (ami pont a 18. szülinapomon volt) vagyok társulati tag. Így csatlakoztam.

Mesélj a Káéletről, milyen volt először szerepelni, a közönség, az izgulás (ha volt) és a szerep.

T.T. Azt tudom, hogy mindent mechanikusan csináltam, így utólag visszagondolva, nem úgy éltem meg, mint egy szerep eljátszása, hanem mint Tiának ide kell mennie, most jövök, most kimegyek stb... Szerencsére kívülről nem ez látszott. Az volt a jó a Káéletben, hogy pástszínpadon játszódott, és mi magunk is a közönség soraiban ültünk, s így még inkább testközelbe kerültünk a nézőkhöz. Izgulás egyáltalán nem volt. Azért éreztem magam nyugodtnak, mert legbelül tudtam, hogy képes vagyok rá, habár akkor még nem tudtam, hogy merhetek-e ilyet érezni.

Azóta milyen szerepeket kellett még megtestesítened, milyen fejlődésen mentél keresztül, mint színész és mint ember?

T.T. Sára a nem/másból egy mérföldkő volt. Akkor kezdtem el azt érezni először, hogy színészethez hasonló dolgot művelek, mert Sára néma volt, Attila úgy írta meg a darabot, hogy a jelnyelvet használja, és emiatt felkerestem egy tanárt, aki megtanította azokat a mondatokat, amik a szövegkönyvben szerepeltek. A következő mérföldkő: Vargáné. Igaz, hogy csak egyetlen egy jelenetben tűnt fel, mégis úgy éreztem, meghatározó volt a számomra, amit a mai napig nem tudok megmagyarázni, hogy miért lett ez ekkora nagy találkozás. Ez még túl friss élmény ahhoz, hogy elmagyarázzam. Le kell ülepednie. Ami pedig a fejlődést illeti: elkezdtem hinni magamban. És mivel elkezdtem hinni magamban, ezért már nem csak a színpadon merek érvényesülni. (De ez még csak ebben az évadban kezdődött.)

Mi volt a kedvenc karaktered, akit meg kellett formáznod, és melyik darab állt a szívedhez a legközelebb?

T.T. Ha ezt tavaly kérdezed meg, akkor azt mondom, hogy Vargáné, idén viszont változott a helyzet. Új kedvencem: Róza, Az utolsó magyarból. A kedvenc darabommal hasonló a helyzet. Korábban a nem/más volt a favorit, most viszont az előbb említett Az utolsó magyar. A nem/más csak azért, mert ez volt az első olyan szereplésem, ahol valóban egy karakterformálást csináltam. Mindent tudtam róla: miért ilyen a kapcsolata az apjával, miért úgy viselkedik abban a helyzetben, ahogy... Az utolsó magyar meg azért a kedvencem, mert az első olyan próbafolyamat, amit végig élveztem.

Eddig élvezted, de mi lesz szombaton, amikor négyszer próbáljuk el egymás után? És amúgy, hogy bírod a hosszú, kemény, fárasztó próbákat? Mikor szakad el a cérna?

T.T. Arra én is kíváncsi vagyok, mert eddig nem fordult elő, hogy ne lett volna mélypont. Az eddigi próbafolyamatokon mindig eljött az a pont, amikor kétségbe estem, hogy hogyan tudom ezt végigcsinálni. Most ilyen nem volt, hogy bennem szakadt volna el valami, viszont mások miatt voltak aggályaim. De ettől függetlenül nagyon várom a szombatot. A próbákat - legyen az hosszú meg fárasztó - élvezem. Iszonyat jó érzéssel tölt el, ha egy előadás vagy próba után elfáradok, mert felszabadító. Most értettem meg, amit Attila mindig mondogatott nekünk, hogy az a jó próba/előadás, ami után érzed, hogy kimerültél.

Sok olyan dolgot említettél, amit a színházban tanultál meg. Mi volt a legmeghatározóbb tapasztalat/élmény, amit itt kaptál meg?

T.T. Sok olyan emberrel van kapcsolatom, akikkel a valóéletben nem találkoztam volna, de itt a színházban egy közösség vagyunk, együtt alkotunk, munkálkodunk. De ez egy olyan dolog, hogy aki ilyet nem él meg, az nem tudhatja igazán, hogy miből marad ki.

Még egy utolsó kérdés. Milyen terveid vannak a jövőben a színházzal vagy anélkül?

T.T. Most még nem tudom elképzelni az életet a Fészek nélkül. Ha már nem tudom minden napomat ott tölteni, a kapcsolat Attilával és Ancsival akkor is megmarad, mert igazából ők jelentik a Fészek Színházat. Arról meg még fogalmam sincsen, hogy mi lesz diploma után.

Utolsó utáni kérdés. A következő hónapban tovább folytatódik a beszélgetés és te kerülsz a kérdező szerepébe. Ki lesz a szerencsés, akit kifaggatsz?

T.T. Két ember közt vacilláltam. Ahogy te is a sorsvető kocka segítségét kérted, én is hozzá fordultam tanácsért. Miklós Zsófival fogok beszélgetni.