2013. november 24. - Az utolsó magyar

Tegnap volt az a bizonyos első, amit a társulat ezúttal nem szereplő részének mutattunk meg. Szinte gyászbeszéd kívánkozik ki belőlem, annyira letört/lesújtott/földbedöngölt (lehet választani, én nem tudok), mikor délután kijöttünk a meghajlás után Az utolsó magyar nyilvános főpróbájáról. De megpróbálom visszafogni magam. Ki tudja, hova vezet még el a klaviatúra! Az esetleges érzelmi túlcsordulásokért mindenesetre előre is elnézést, most nagyon szenzitív lelkiállapotban vagyok.

A színházban töltöttem majd' három napot. A hétvégén Tia szavaival élve "kialakítottuk a saját kis univerzumunkat", amiből kegyetlen érzés volt kiszakadni. (Már a boltbamenés is olyan érzés volt, mintha egy másik bolygóra látgatnánk.) A főpróba után még sokáig kómás, enervált, hullafáradt delíriumban ültem a tükörteremben és csak néztem magam elé.

Hallgattam a többiek beszélgetését az előadásról, nagy és kis dolgokról. Mindvégig úgy éreztem magam, mintha egy hurrikán szemében lennék. Jöttek-mentek körülöttem az emberek. Egyszer csak behoztak egy fotelt, egy kanapét, teát főztek, pakolásztak, vacsit melegítettek, kínálgatták egymást, tervezgették az estéjüket... Majd hirtelen, gyors egymásutánban elszállingóztak. Ezalatt én úgy éreztem, hogy valami hatalmas nagy csönd kúszik végig bennem. Elcsendesedtem belül, de valahogy úgy, mint amikor nagyon bedugul a füled... vagy víz alatt vagy. Érzékeltem a gondolataim neszét, de nem tudtam megfejteni őket. Hazamenjek? Maradjak? Vége a próbaidőszaknak? Máris? Ennyi volt? Ezt vártam annyira? De hát ez szörnyű. Mi ez az üresség?

Nehéz elengedni egy ilyen jól sikerült próbaidőszakot. Ami marad belőle – az egyetlen lehetséges vigasz és egyben jutalom –, az egy olyan előadás, ami remélem, hogy majd nagyon sikeres és egyre csiszoltabb lesz. A főpróbát minden energiatartalékunkat bevetve játszottuk, és nagyon erősre sikerült. Összesen két összpróbánk volt előtte, de előző nap/aznap 12 órát dolgoztunk rajta megállás nélkül, hogy meg tudjuk mutatni első közönségünknek. És bármilyen rövidnek tűnhet a két hónapos próbaidőszak, mégis olyan sok volt – sok energia, sok lelkesedés. Annyira telis-tele akarással, hogy szinte kicsorult. A főpróba napjára telítődtünk minden jóval és megcsináltuk élesben, profin.

Ami nagyon felemelően hatott rám, az az volt, hogy nagyon jó összhang alakult ki. Ez amúgy végig ott volt a próbafolyamat alatt de sose volt igazán kimondva. Mindenkinek magától értetődik, hogy jól tud dolgozni a másikkal. Önjárón, olajozottan működik a csapat. Talán ezért is imádom azokat a jeleneteket, amikor mindenki színen van – ezek olyan családias és biztonságos részek. Ezeknél érzem igazán az örömöt, hogy része lehetek az egésznek. A dráma szereplői pedig eleve imádnivalóak. Jött is erre reflexió a főpróba után, hogy mennyire megszerethetők már az első felvonás alatt. Egytől-egyig. Igazi karakterek, egyéniségek lettek. És azt hiszem nekünk is kivétel nélkül a szívünkhöz nőttek... Róza, Pintér Béla, Johanna, Golgota elvtárs, Júlia, Vonya, Zoltán, Reich bácsi, Idegen, és persze Kohn Béluska! Jó volt veletek. Jó lesz veletek!

Furcsa itthon ülni és pötyögni ezt a szöveget. Hazafele sétálva az esőben ki kellett kerülnöm a járda közepén, egy esernyő alatt csókolózó szerelmespárt. Pontosan el tudtam képzelni, hogy mit érezhetnek és talán sokan közületek, kedves olvasók, szintén. De vajon nekik van fogalmuk arról, milyen érzés (mindenkitől független, öröm)színházat csinálni? (Pláne egy előadást tele (öröm)lányokkal, haha.) Persze ez nagyon nyálas, de tényleg annyira delikát érzelmi libikókázás zajlik bennem, hogy önkéntelenül ez ugrott be a nagy lámúrról. Semmihez sem hasonlítható érzés létrehozni egy ilyen közös eredményt, aminek tényleg megvan a saját univerzuma, amiben mindenki egy fogaskerék és flottul, olajozottan működik a nagy egész, és ami nem lehetne az ami, ha nem egy kivételes írói és színészvezetési képeségekkel megáldott direktor vezette volna kézenfogva eddigi útján. Az, hogy egy ilyenben benne lehetünk, olyan egyedi lehetőség, ami nem adatik meg minden embernek, és ettől most nagyon boldog tudok lenni. Még ha gombóc is van a torkomban: hiszen véget ért... hogy elkezdődjön.