Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal srác, aki éppen csak kezdett belekóstolni a színjátszás örömeibe. Már tagja volt a híres-neves Fészek Színház társulatának, de még csak a Fém című előadás kellékese volt (mondjuk az Új Színház kezdetnek – akkor még – nem volt rossz). A távolban már ott lebegett első igazi szerepe egy Csehov drámában... De ekkor, valamikor a kettő között, december elején sikerült valami egészen szürreálisba csöppennie. Ez volt a Mikulás, a barátom!

Azt lehetett tudni, hogy Attila már csinált korábban ilyeneket. Ugyanazt az 1-2 kisdrámát módosította évről-évre. De nekem, a kezdőnek, nem volt azért olyan egyértelműen gördülékenynek ígérkező ez a folyamat, mint neki. Megpróbáltam komolyan venni ezt is. Tudtam, hogy én leszek Sanyi, a dodó. Hogy miért dodó, azt a mai napig nem tudom... De volt rajtam kezeslábas, békaláb, lila paróka... Mint egy igazi dodón.

Amikor az előadást próbáltuk (egyszer), épp nem működött a fűtés a Jemolban. Ezért először a szemben lévő vendéglátó-ipari helyiségben gyűltünk össze összeolvasni a szöveget. Utána igyekeztünk minél gyorsabban összerakni az előadást, mert nem volt kellemes egy szál alsógatyában öltözködni a hideg folyosón. Ettől függetlenül sokat nevettünk, nem vettük túlságosan komolyan magunkat, de egy ilyen produkcióhoz ez nem is kell... Attila, mint télapó, Nanni, mint krampusz, Máté, mint főszereplő jókisfiú... Zsófi, mint gonosz boszorkány, és a Herczeg-testvérek, Anna és András egy nyúl és egy tűzoltó szerepében.

Örültünk is, hogy jaj de jó, a kisgyerekek kapnak mikulásélményt meg csokit, nekünk meg áll a házhoz egy kis betevő. De közbeszólt a szalmonella, a valóság gonosz boszorkánya (bár biztos vagyok benne, hogy a mi Miklós Zsófink még őt is lejátszaná). Emiatt sorra mondták le az előadásokat, de Ella szerencsére egy kisgyerekcsoportot többé-kevésbé megkímélt... Ezért egy hideg délutánon alkonyat körül elindultunk egy mikrobuszban... Valahova vidékre.

Vicces, hogy ez volt az első „rendes" szerepem... Mert a kellékes igazából nem egy karakter. Azért ennél a dodónál se kellett annyira izgulni. Megérkeztünk, lepakoltunk, körbenéztünk, felkészültünk... Aztán elkezdődött, sorban mentek be a szereplők, mi meg kint észrevételeztük a reakciókat, amíg egyedül nem maradtam. Nekem kellett utoljára bemennem. Ez már rosszabb volt, nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal... Végül csak színpadra léphettem életem első és utolsó madárszerepében.

Probléma nélkül lement az előadás... Bár az máig legenda, amikor Andris egyszer Ernő, a tűzoltó helyett Teréz a tűzoltóként mutatkozott be (Teréz nyúl volt igazából, és a nővére játszotta). Amit senki nem vett volna észre... Ha én nem javítom ki körültekintően, hogy „Te nem Ernő vagy?". Ja, de. Na itt már észrevették. Akkor most ki bakizott?

Jó élmény volt kisgyerekeknek örömet szerezni, és látni, hogy valakik tényleg őszintén nevetnek azon, amit csinálunk. Meg az a sok ingyen étel és ital se volt rossz. Attila és Nanni ráadásul egy extra fellépést is bevállaltak, a főszervező beteg kislányát otthon látogatták meg, hogy ő se maradjon le a Mikulásról... Mert a Mikulás minden gyereket meglátogat! Főleg ha Attila játssza.

Egyszeri, meg nem ismétlődő alkalom volt a mi kis télapós mókánk. Próbáltuk még többször is feléleszteni, de valamiért soha nem jött össze. Pedig jó lett volna... Jók ezek az alkalmak, amikor nem kell magunkat véresen komolyan venni, pusztán csak az együttlét öröme és a közös marháskodás dominál. Attilában persze valahol ott lakozik az örök Mikulás... Nem kizárt, hogy egyszer még visszatér.