Az utolsó magyar - 2013. december 29.

Az ember akarva akaratlanul úgy éli életét, hogy terveket szövöget. A tervek arra valók, hogy a kitűzött célunkat hogyan valósítsuk meg. A színházban is egy előadást előre meg lehet tervezni, de amikor már benne vagyunk, egy előre nem látható esemény teljesen felboríthatja. És akkor jön az újratervezés. Viszont ezek a váratlan történések teszik izgalmassá az életet.

ez a haj hiányzott vasárnap

Az év végi utolsó fészek színházi előadásom is egy előre nem látható betegség miatt kínszenvedés és egyben egy kihívás volt. Karácsonyom szép kis 39 fokos lázzal, mondhatni eszméletlenül telt. Kimerített rendesen mind fizikailag, mind lelkileg. Előre aggódtam, hogy hogyan leszek képes lenyomni az előadást, ezért a szépen eltervezett találkozóimat sorjában mondogattam le, hogy minél több erőt össze tudjak gyűjteni a 29-i utolsómagyarra.

Eljött a rettegve várt előadás, és már a szövegmondás közben az öt perces köhögő rohamaimon azzal viccelődtek a többiek, hogy hihetetlen, mennyire önző vagyok, hogy nem hagyom végigmondani a szövegeiket. Valljuk be, igazuk van, mert a sajátjaimat többé- kevésbé sikerült köhögésmentesen elmondani.

Attila a kezdés előtt egy jelenetet meg akart nézni, amiben felsorakozunk, és hallgatjuk Golgota elvtársunk érdekfeszítő mondandóját. Hát bennem akkor tudatosult, hogy hőhullámaim vannak, és ha rám fog kerülni a paróka, végem lesz. Könyörgő szemmel mentem Attilához, hogy nem lehetne-e megoldani, hogy a kék paróka, ami általában rajtam szokott lenni, most ne legyen! Szerencsére - mint mindig az ehhez hasonló gondokat - Ancsi remekül megoldotta egyszerű kék tincsekkel.

Mialatt a nézők elfoglalták a helyüket, addig a takarásban köhögő rohamommal küszködtem, és egyre inkább pánikba estem, hogy fogom tudni végigcsinálni ájulás nélkül. Ezt az egészet szegény M. Máté látta, és kétségbeesve kérdezgette, mivel tudna segíteni. Gondoltam magamban: "Kezdd el helyettem az előadást, és Rózának írjunk fel ágynyugalmat!" Mivel ezt nem igazán lehetett volna megoldani, abban a percben, a lehető legtöbb koncentráltságomat összeszedve, a gitár utolsó akkordja után kiléptem a színre. Minden tagom remegett, de a műsornak mennie kell!

Éreztem, hogy egyre jobban elfog a meleg, és a homlokomon gyűlnek azok a súlyosnak érződő verejtékcseppek. Ajjaj, itt bajok lesznek, ha gyorsan nem találunk ki valamit. Az első adandó alkalommal rohantam ki a takarásba, és Zsófitól kérdeztem reménykedve, hogy szerinte bevihetek-e magammal egy legyezőt, mert ha nem, el fogok ájulni. Megnyugtatott, hogy vigyem és használjam, amikor csak kell! Innentől kezdve szinte gyerekjátéknak tűnt, csak akkor volt szószerint is izzasztó, amikor éreztem, hogy a jelenetben nem illik legyezni magam.

Ja, és így visszagondolva, az is poénosnak tűnik már, amikor Bandival készültünk a függöny mögül belépni a jelenetbe, és hirtelen megszédültem, belekapaszkodtam, s elmondása alapján akkor nagyon megijedt, és Béluskaként végig fogott a párbeszédünk alatt, amíg csak tehette.

Egy szó, mint száz, kalandos egy előadás volt számomra, és ezúton is köszönöm a csapatnak, mert végig figyeltek és segítettek, amikor csak kellett!