Nincs vita. (De ki a király?)

A Color House megújult stábja nekilátott a felújításnak. Belestem az első próbájukra.

Sokkal érdekesebb egy próbát kívülállóként nézni. Olyan... meseszerű. Figyeltem Máté (a rendező) arcát, milyen lelkes, felhevült! Nagyon akarja. S a két színésze is. Ez így jó. Emlékszem, Nyulassy Attila próbáit is mindig ilyen ámulattal figyeltem. Tudtam, hogy abban a pillanatban mire is gondolhat, még azt is, hogyan éli meg éppen, de mégis hiányzik valami, amikor nézője vagyok csak a próbának: az adrenalin.

Mert ez a lényege. Az átváltozás. Amikor rendezek, akkor nem ugyanaz az ember vagyok. Valami olyasmi. Nem tudom, más sorstársam hogyan éli meg, de nekem olyan egy próbafolyamat, mint a gyorsvonat a vasútátkelőben. Elsuhan.

Mindig nehezen élem meg a lezárását. Ami, ugye, a premier. S vessenek rám követ, örülök legbelül, amikor van még feladat. És a mifélénknek mindig akad. Olyan nincs, hogy elkészüljön valami időben. Ami persze bosszantó, idegesítő, idegőrlő, de az összes nehézségével egy kicsi ajándék: még lehet vele játszani!

Persze nem azt mondom, hogy direkt így kell csinálni, mert azért az nem normális, hogy egy józanul kialkudott időn belül nem sikerül végigcsinálni a feladatot. De ha már ez jutott nekünk, akkor élvezzük...!

Így leírva még el is hiszem, hogy ez tök jó. De baromira tudok dúlni-fúlni. Nem is emlékszem, hogy lett volna olyan előadásunk, amelyik elkészült a bemutatóra. A két kevésszereplős dráma, a Gyenge vagyok és a Gabriella tizennégyszer talán! A szeptemberben bemutatott Halhatatlan például decemberre állt össze. A november végi Az utolsó magyar pedig talán februárra lesz kész.

És a néző ebből mit sem vesz észre. Ez a legjobb az egészben. Mert ő azt mondja, hogy jó volt - s tetszikeli a színészt -, vagy nem jó volt - s felemlegeti a rendezőt. Az okokat nem keresi. Az a mi feladatunk. Aztán vagy megtaláljuk, vagy nem...

Ezért várom kíváncsian, mi lesz a Color House sorsa. Mert most nagyon megfigyelem, hogyan is csinálja valaki más. (Január végén kiderül!)