"Kósza szél az álmok tengerén.
Vezess kis hajó egy új világ felé…
Senki mást csak engem és egy lányt…
Boldog élet vár ott ránk.!"

2014.február 15. -  Titanic vízirevü (KB35 Inárcs / S8 Pince)

Ebben a Szécsi Pál dalban benne lenne minden? Fogadni mernék, hogy az író (Tasnádi István) ebből indult ki! Adott egy fickó, aki..., húhhh, ez bonyolultabb lesz!

fotó: Fekete Attila

Essünk túl a történeten: egy nagyon vidéki faluba hét év után hazatér a tékozló fiú, ráveszi az összes benne már csalódott embert, hogy még egyszer, utoljára, fogjanak össze, pofozzák ki a falu határában majd 100 éve rohadó hajót, a Titanicot, majd a meghívott szponzoroknak adják el, mint nosztalgia luxushajót. A végén minden huncutság kiderül és jön az előre borítékolható bukta.

Igazán magyarosnak tűnik. Ez a fő bajom vele. Miért van belénk kódolva eredendően a bukás?  Az első részben az előkészületeket látjuk: mindenkiről kiderül, hogy élete a kisszerűbbnél is kisszerűbb, amit hisznek magukról, az mind csak önbecsapás. Boldogtalanul vegetáló kisemberek.  (az előadást követő beszélgetésen szégyenlős hallgatás övezte a kérdéseket: vidéken tényleg ennyi az élet? tényleg menekülni kell? Pestre? és ott akkor megoldódik minden? vérkomolyan: mi az oka, hogy a tunya magyar sztereotípiáit az írók a távoli vidékre szeretik helyezni? lényeglátás vagy ez is csak hazugság? nem lehet, hogy zömmel Pató Pálok vagyunk, függetlenül a lakóhelyünktől?)  A lámpákat, a hajót ügyesen, fusiban meg tudják reparálni, a vágyaikat a lehetőségeikhez paszintani, sorsukat befolyásolni azonban képtelenek.

A második részben, Fellinivel szólva, a hajó megy. A dolgok kevésbé. Megérkezik az alvilág főnöke (Babetta Bélának hívják, a nevek amúgy is leleményesen passzolnak a viselőjük kisszerűségéhez), kiderül, hogy ő adta az egészhez a kétmillióját, ami egy az egyben a kiöregedőben lévő pesti művésznőnél landolt, mert a főszervező élete álma egy duett volt a bálvánnyal. Hogy akkor mégis miből úszik a hajó? A polgármester úr kegyéből, aki erre költötte a pályázati támogatásokat. Szólnak a 60-as, 70-es évek hazai slágerei (kalapemelés a kéttagú bandának, akik élőben kísérnek!), suta koreográfiát keringenek előttünk a szereplők, haláltáncszerűen. Majd hirtelen össznépi verekedésbe és duhaj italozásba fullad az egész. Csak a főszereplő, a Ritter, az egész dolog elindítója sétál ki a buliból.

fotó: KB35

A szerepek megírtságukkal, eljátszhatóságukkal befolyásolják a színészi teljesítményeket. A poénokat lazán, szinte mellékesen odalökik, a drámai jelenetek viszont szépen kiemelődnek. A szippantós kocsin ülő társ elől menekülő lány butus naivságának kihasználása a legszebb, s egyben legfájdalmasabb, a művésznő-Babetta-Ritter párbaj a legkidolgozottabb és legpofátlanabb (piros pont Tasnádinak). Képzeljük el: a rúdtáncra utasított díva azzal vág vissza, hogy "ez olyan, mintha maga verset szavalna", mire a gengszter arcunkba vágja a Tiszta szívvel-t, József Attilától! Autentikusan. A leghálásabb szerepek: a nehéz sorból önerősen maffiózó Babettáé és  a polgármester feleségéé! Az önző, törtető nő portréja gyönyörűen végigvitt telitalálat.

Ritter ugyanolyan senki, mint a többiek, az álma is ugyanolyan illúzió. Összeomlása bármelyikünké lehetne. Sajnálható. Mint a mi összeadott sorsaink. Ebből terebélyesedik egy egész országnyi önsajnálat. Az eleve kudarcra ítéltetettség érzése. Kéne már legalább egy olyan hős, aki nyer. Legalább csatát, ha háborút nem is. Az sem baj, ha nem is hős. Csak sikerüljön már neki (nekünk) valami! Jöjjön össze a nő, ne zárjon be a bolt vagy az iskola, a megye kettes focicsapat ikszeljen a kupában a Fradival! Vagy hasonlók. Mert -gondolkodjunk-,, ha az egyéni kudarcokból összeadódik az ország kudarca, az egyéni sorsok megoldásából miért ne lehetne távlatosabb pislákoló remény?

A Titanic az előadás során nem süllyed el. Jó jel?

(Lesz márciusban is.)