A téren magyaros zsibvásár, étel-ital kánaán. Egy lakás az emeleten. Tele nézőkkel. A hercegnőt (is) játszó színésznő belekezd az Evita ismert slágerébe, majd feltépi az ablakot és az alant lötyögő tömegnek énekli a búcsúszás dalát: Don't cry for me Argentína. Megtapsoljuk. Lent is, fent is. És már benne is vagyunk nyakig.

(foto: Kovács Bence - Maladype Színház honlapja)

Az alapul szolgáló darabot Johann Wolfgang Goethe írta 1789-ben. Kortárs mű. A hatalom céljának különböző felfogásairól szól, melyről az írónak rengeteg belső információja lehetett, lévén 1776-1786 között Karl August weimari herceg udvarában volt titkos tanácsos és a legfelsőbb pénzügyi hatóság vezetője. Mire viszont megírta ezt a darabját, gyakorlatilag megcsömörlött a politikától. S ez süt a szöveg szinte minden mondatából.

Egy szobában vagyunk. Akár Pinter korai darabjaiban. A szoba a világ (még ha az ablakokon keresztül  bevonódik picit a Mikszáth Platz is). A díszlet egy kör emelvény, még zártabb szoba a szobában. Amúgy a játék könnyed(nek tűnően) pazar. A drámába beillesztett rádióműsor két szereplője hol kommentálja, hol ellenpontozza, hol hangulatilag aláfesti az előadást. Zseniálisan. A dalok ismert slágerek az előző 40 év terméséből, főként a privát kamaszkoromból. Amin csodálkozom is, mert a társulat hozzám képest  mínusz egy tízes. Meglepetésként robban, amikor félidőben játékosságuk drámaivá fordul; az elcsépelt panelekről kiderül, hogy tragikus mélységekbe is húzhatnának, ha akarnánk. Akár a mindennapjainkban is.

Színész-színházat láthatunk (számos érdeklődő színész nézővel).  A karakteres, ötletes rendezés mögéjük bújik, alájuk játszik, kiemeli őket. Helyesbítek: ember-centrikus színház a Maladypéé. Klasszikusok felrázva, nem keverve.  

A ritmus sodró és halálpontos; mindenkitől maximális koncentrációt megkövetelő. Hisznek az igazukban. Mi, nézők, pedig abban, hogy az ő igazuk, a miénk is. Az egyedüli.

Nem tudok jelenetekkel példálózni, hogy miért  is jó az előadás, mert nincsenek ön(célú)állóan is megálló poénok - szerves az egész. Viszont ajánlom melegen. Csemege.

A taps erős és hosszú. Tetszenek. Azt érzem, most vannak a művészi csúcson. Furcsa, hogy 13 év nem volt elég ahhoz, hogy divatosakká váljanak. Nekünk, befogadóknak ez jó. Együtt lehetünk velük, mint szektatagok, akik ismerik a szent láng rejtekét. Hogy a csapatnak jó-e, nem biztos. Mert mindig vannak egyéb, mesze nem szakmai szempontok is. (Tudom a saját színházaimból.) A sikerüket élvezik, de még a földön, köztünk járnak. Ritka kincs.