Húsvét hétfőjén szóba kerülhetne az újjászületés is, de kevésbé vallásos emberként valahogy nem tudok most az ünnepnapok hangulatába helyezkedni. Pedig tulajdonképpen azt élem, hiszen a hétköznapok megszokottsága vett egy erős ívben megrajzolt kanyart, s új irányba fordult (színházi) életünk. Nanni is elbúcsúzott, lezárhatjuk az elmúlt négy évadot.

Arra számítottam, hogy érzelmekben dús, könnyes búcsúk jönnek. Aztán mégsem. Mondják, hogy az idő mindent megold. Most is ez történt. Az egykori diákszínjátszókra épülő színházunk most érte el felnőtt korát, s kezdődik valami új. Egy új korszak. Már itt volt az ideje...

Bő kétévtizedes pályafutásom egyik legfontosabb megtapasztalása, hogy az amatőr színjátszók tűrőképessége három év. Ennyi idő az, amíg beleszeret, kiélvezi, s elengedi. Általában működik is ez a feltételezés, de jócskán akadt példa az ellenkezőjére. Nanni, Bandi, s a többi most búcsúzó közül sokan, bőven túllépték ezt az időkorlátot. Sok értelme persze nem volt, de görcsösen ragaszkodtunk egymáshoz, s közös perverziónkhoz: a színházcsináláshoz.

Minden szakma - na jó: hivatás - eszetlen művelőjének vannak levetkőzhetetlen, észérvek nélküli emberi velejárói. Például a ragaszkodás. Így voltam/vagyok Nannival is: minden logikát mellőzve akartam, hogy ott legyen mellettem. És ugyanígy Bandival, s még sorolhatnám. Képtelen voltam lemondani róluk, nem hagytam, hogy kilépjenek ebből a világból. Pedig tudni kell, hogy a művészet veszélyes terep. Annak, aki kicsit is elbizonytalanodik, könnyen behúzhat egy mély gyomrost. Nem játék. (Miközben DE!)

Nannit megsirattam. S jó lenne, ha csak róla szólna ez az egész nyavalygás, de itt többről van szó. Életváltásról. Lezárult egy korszakom, s a korszakok nem olyanok, hogy sűrűn váltogatják egymást. Negyvennégy vagyok. Sok már nincs hátra, s ez lehetne öreges zokogás is, de nem az, hiszen sok sem volt eddig. Egy ember életében talán négy-öt komolyabb szakmai időszak jöhet el. Ha ennél több, ott már gáz van.

Lezártam a diákszínházas pályámat, jöhetnek a felnőttek. A komoly színházcsinálók. S a legnagyszerűbb az egészben, ebben a sors irányította idővándorlásban, hogy mindig van átfedés. Ezelőtt is volt, ezután is lesz, s most. Zsófi és Tia például. Vagy bizonyos mennyiségű Máté... Kíváncsian várom a jövőt, az új kihívásokat, a közeljövőm most még titokzatos eredményeit.

Fáj, hogy egyoldalú lett a búcsú, hiszen a fiatalok vállrángatós lezser lelépése nem nagyon volt összhangban az én vívódásommal. De ez így van rendjén. Tudom, mert én már átéltem ezt a másik oldalról. Aztán felnőttként kapkodtam a fejem, hogy tényleg úgy volt, ahogyan a fiatal Cziczó Attilának okoskodtak az akkori öregek. Helyreraktam mindent magamban.

Egy év múlva távoli emlék lesz minden, s mindenki, aki most, a jelenben még iszonyúan fontos. S mit nem adnék, ha tudnám, melyik klub tagjaivá válnak Nanniék: a tágas, hangos, hétköznapi, ezreket bezáró nememlékezők, vagy a szűkkörben, halkan, de sosemfelejtő kevesek közé kerülnek vajon?

Bálint, Viki, Barbi, Juci, Ági, Eszter, Franci, Évi, Béni, Anna és a többiek. Akiknek fontos volt az a néhány év, amíg fiatal művészek lehettek. Mert az elvitathatatlan, hogy az alkotás, a játék felnőttebb felnőtté alakít. És ezért az életemet is odaadnám. (S baszki, tényleg odaadom!)