A Fészekből most kirepültek a fiókák, és szállnak messzire el, egyeseknek sikerült, mások hiába verdestek aprócska szárnyaikkal, lepotyogtak az égből. Platty. Én melyikbe tartozom? Nos, azt hiszem én vagyok az, aki repülni még nem képes, mert fél, de oly könnyed, hogy felkapja a szél.

Szeretek hasonlatokba és metaforákba menekülni, mert könnyebben jönnek a szavak a számra, illetve a papírra, vagyis a virtuális pergamenre. De már megint csak hablatyolok ahelyett, hogy konkrét, lényegi dolgokról beszélnék értelmes felnőtt módjára. Tehát, a lényeg, hogy sikerült megfogalmaznom valamit, ami olybá tűnik fontos lelki világom egyensúlyának megőrzése végett. Színház, Szerelem, e kettő kell nekem. Ismerős lehet valahonnan ez a megfogalmazás mi, te kis olvasott olvasó.

Ha nem érted, elmondom, arról beszélek, hogy az elmúlt időszakban rájöttem, hogy színház igenis fontos része létemnek, ami valamilyen furcsa oknál fogva összekapcsolódik a szerelemmel. Kéz a kézben járnak, mint oly sok dolog lüktető szívemben. Ez az oka szomórúságomnak, hiszen most e kettő picit eltávolodott egymástól (ami nem feltétlenül rossz), ugyanis szerelem kiesett színházunk köreiből. Így első feladatom, megtalálni a balanszot érzelmektől kavargó mellkasomban, és egyúttal rendezni gondolataimat, amik eddigelé is kesze-kuszán kúsztak az agysejtjeimmel dúsított kobakomban.

A jövő képe úgy épül fel fejemben, hogy az ürességet szorgalommal kiöltve, akarással megspékelve munkának látok, egy egyelőre keménynek látszó feladat teljesítéséhez. A K.O. [kötelező.olvasmány] című színdarabról beszélek, mely első komoly színházi művemnek ígérkezik. Viszont ez még úgy áll, mint gimiben a matekházi: majd holnap óra előtt lemásolom valakiről. Íme, ez okozza félelmemet, de azzal nyugtatom magam, hogy mint minden, amit eddig alkottam elkészült időben, viszonylag jó minőségben. Tehát take it easy, relax, don’t panic!

Mindemellett megpróbálom feltámasztani debütáló darabomat, a Color House-t, hogy tényleg az legyen, mint aminek szántam. Ütős, rövid, poénos, néhol komolyabb, a látottaknál túlmutatóbb színészi termék. Erről még később is lesz szó.

És végül még szeretnék szót osztani szívem csücskéről, egy lassan negyedéves ötletről, mely Múzsámhoz köthető, a Black Bird című párperces (Color House-hoz hasonlóan) monodrámáról. Hogy ez a kis szösszenet valóban ki fog-e kelni a tojásból, az kétséges. Én bízom benne, hogy igen, ezért melengetem még, de az biztos, hogy sokáig fogok kotlani még ezen.

A lényeg, hogy a balansz kezd helyreállni és épp ezért szeretném közölni veletek, hogy I’m back!