2010. nyarán még iWiwen tartottuk a kapcsolatot, nyomogatós nokiám volt, hosszú hajam, egy bazinagy citroenem, s nyolcan voltunk a Fészek Színház: a három nővér, három középiskolás srác, s mi ketten, Anikóval. Megálmodtunk egy színházat. Négy évre terveztünk előre. Merésznek tűntek elképzeléseink, de ha valaki azt mondja nekem, hogy 2014. májusában Andai Kati, Szalay Marianna és Bezerédi Zoli mellé castingolunk fiatal színészlánykákat, elképzelhető, hogy a képébe röhögök.

Így kezdtük Zsófival

Azt persze sohasem felejtettem el, hogy afféle pedagógiát (is) képviselek a színházcsinálás fészkes formájában. S egy "tanár" mikor lehet a legelégedettebb? Amikor a "növendék" egyszer csak öntudatára ébred, s megérti a miérteket. S eljön az a pont, amikor ő is tanít valamit a mesterének. Volt néhány ilyen élményem. S Így az sem véletlen, hogy miért pont ezzel a néhány kiválasztottal folytatjuk ezt a titokzatos, mélyről feltörő, semmivel sem összehasonlítható cziczós színházat.

Zsófi és Tia, a felnőtt lányok, a szavak rejtekében bóklászó Miklós Máté, a technika vasmarkú urává felnövő Horváth Máté, nos, ők lettek/lesznek a virtuálisan létező Cziczó Attila Társulata alapítói. (CzAT!) Fontos találkozásunk volt Andai Katival, Barabás Tamással, Stubnya Bélával, azt hiszem, nincsenek véletlenek az életben, ezért merem leírni ezeket a súlyos szavakat, s várom már azt az előadást, amikor valamennyien együtt állnak majd színpadon egy rendezésemben. Persze ez a négy év(ad) nem a személyi kérdések megválaszolásáról szólt. Illetve csak arról, ám az ők mellett fontos momentum volt az én alakulása is. Hm. Nehéz erről komolyan, őszintén írni, nehéz megnyílni. Inkább elvicceskedem.

Voltak a könnyezős pillanatok, a basszátokmeg pillanatok, a nyugodtanhátradőlök pillanatok, a kétségbeesések fájdalmas napjai, elég sokszor ültem elégedetten az üres a színpadon, titokban, s ugyanígy akadt néhány magányos fájdalomordításom egy-egy elcseszett alkotás rádöbbenésekor. Mindegyik hasznosnak tűnik. Mindegyik élmény. Mert tanulok belőle, tanulok magamból.

S hogy milyen eredményeim, kudarcaim voltak, amiket őszinte harsánysággal osztok meg a világgal? Leszoktattam félszáz fiatalt a pusziszkodós köszöntésekről, megtanultam elkerülni az agyvérzést egy-egy főpróba időszak végén, megtaláltam a hangot a vadidegen fészkes rajongókkal, ez mind-mind jó. Hogy rossz mi volt? Elmondtam a pókos viccet. Végig. (Ez hiányozni fog. Azok a röhögések...!)

Megcsináltam egy olyan színházat, aminek karaktere, egyénisége van. Együtt csináltuk. S ez nagyon jó!

És búcsúzóul egy kis grafománia kezelés négy év távlatából: kezdtem a hajlított zárójellel - ( -, folytattam a ferdeperjellel - / -, aztán jött a kapcsoszárójel korszakom - ] -, s most tartok az egyszerű függőlegesnél - |. Mert az apró marhaságokban mutatkozik meg igazán az ember. Ebben mindig élenjártam. És ez így is marad, haha.

Ancsi a lelke mindennek, a munícióm, s ezt sosem felejtem hálásan felemlegetni!