Nyáron Vasváron voltunk (sokadszorra), ahol egy váratlan, különös és örömteli barátság született: megismerkedtünk a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely tagjaival. Ők meg velünk. Együtt raktunk össze egy projektet, és szinte azonnal megtaláltuk a közös hangot. Most, fél évvel később végre újra találkoztunk. Az Osonó nálunk játszotta nagyonsokadszorra (háromszázötvenvalamennyi) az Ahogyan a víz tükrözi az arcot című előadását, Fazakas Misi rendezését. Vasváron hatunkból sajnos csak ketten tudták megnézni az előadást, ezért örültem különösen, hogy utólag bepótlódott ez az élmény. 

Amennyire én látom, Osonóék elsősorban nem történetet akarnak mesélni. Illetve ha mégis, akkor nem egy, hanem sok apró történetet. Szerintem az első számú céljuk inkább az, hogy érzéseket, tényeket, hangulatokat adjanak át.
 Az előadás pár perces etűdökből áll össze, mindegyik már külön-külön is nagyon kemény lenne, hát még egyben. Igazi kihívás a léleknek, ugyanis a feldolgozott élményekből erősen a negatív történések dominálnak. Azaz a céljuk, hogy bemutassák a nézőnek az árnyékos oldalt. Legalábbis ami szerintük az árnyékos oldal. Mert az kicsit mindenkinek más, és szerencsére ők ezt pontosan tudják.
 A középpontban leginkább a fiatalok társadalom vagy egyén (szülő, tanár, elmebeteg idegen, stb.) által elszenvedett traumái állnak. Nagyrészt valóban megtörtént eseteket dolgoznak fel, még ha nem is feltétlenül pont azoktól látjuk ezeket, akikkel megtörténtek.
 Kiemelkedő a szimbólumhasználat. A visszatérő óriás plüssmaci szimbolizálhatja pl. az ártatlanságot, a gyerekkori magányt… Aki amit belelát. Mert a nézőnek kell, sőt, kötelessége valamit belelátni. Aztán ott vannak a betontömböt kisgyerekként körbeadogató lányok, a babakocsi, baba helyett tévével, vagy a kifordított gyerekdalok.
 A mozgókép is szerves része az előadásnak. Sok, már önmagában is érdekes tényt kapunk a romániai helyzetről, a fiatalok életéről, problémáiról. Ezekben a vetített képekben tényekkel is alátámasztják, amiket állítanak. Ráadásul a társulat által/részére (meg kellett volna kérdeznem, hogyan készülnek) forgatott kisfilmek ijesztően hitelesek, ugyanakkor szellemesek is. Hiába a végig kemény téma, azért be-be csempésződik a humor.
 A legerősebb jelenet nekem viszont a Mucha Oszkár által az előadás elején elmondott szöveg volt, ami arról szól, hogy megszületett a kisbaba, aki pár nap múlva már ki lesz szolgáltatva a környezetének. Ezt a pár perces monológot egy az egyben rokonítani tudtam a nemrég itt is megjelent Szabadság című írásommal, ezért érintett meg különösen. Az üzenet, hogy nem vagyunk egyedül, hogy más is látja, amit mi, (még ha esetleg mást is kezd vele) mindig felemelő. Különösen ha azt színpadon, ráadásul barátoktól kapjuk.
  Egy ilyen előadásban a színésznek nagyon mélyre kell leásnia saját magában, úgy, hogy közben észben kell tartania, hogy ő most színpadon van, és közönségnek játszik. A kettő együtt hatalmas fegyelmet igényel. Ez talán a kulcsszó az Osonó előadásaiban: fegyelem. Ezek a fiatalok egy ilyen előadással beutazzák a világot, szinte minden nap előadják, akár naponta többször is, és ezért hatalmas tisztelet jár nekik. A színpadon átélik a drámát, utána civilben vidám, felszabadult, érdeklődő emberekként állnak előttünk.
 Ezt a színházi formát persze nem érezheti mindenki a barátjának. Az előadás látszólag feloldozni nem akar, csak megmutatni. Megmutatni, milyen sok nehézséggel küzdenek meg a fiatalok, milyen nehéz lerázni magunkról a láncokat, milyen sors vár arra, akinek ez nem sikerül. Közöl, de nem old meg. Az előadás végén a szereplők levonulnak, és nem jönnek vissza. Nincs taps, nincs meghajlás, nem törik meg a hangulatot. Nekem mondjuk ez most éppen nem adott hatalmas lelkibánatot, nem húzott le, inkább valamilyen furcsa megnyugvás töltött el utána.
 Feloldozásul inkább az előadás utáni beszélgetés szolgálhat. Itt láthatja a néző civilben a játszókat és a rendezőt, és megnyugodhat, hogy nem búvalbaszott depressziósok, hanem nyitott, lelkes, életvidám, és abszolút profi művészek között van. A nézőnek és a társulatnak egyformán fontos a kommunikáció. Kölcsönösen kérdeznek egymástól, sok mindenre fény derülhet. Itt ugyanúgy ők is kapnak a nézőtől, amit értékelnek is. Hiszen ennek az előadásnak ez a célja. Egy kis edukáció, egy kis ráébresztés, 100% művészet. Mindkét oldalról hatalmas szükség van egy ilyen beszélgetésre, enélkül könnyen lehet, hogy egy teljesen fals üzenettel és képpel menne haza az ember. Ezt pedig ők nem akarják, ezért gátlások nélkül tárják elénk a civil személyiségüket is.
 Majd amikor ez is megtörtént, jöhet ráadásnak a barátokközt. Nagy viszontlátások, nagy ölelések, nagy nevetések. Az előadással hangulatával abszolút ellentétes, emelkedett hangulat, Ancsi fantasztikus ragulevese (a hús benne CSAK csirkemell, ezt igazán átvehetnék mindenhol) és túrós süteménye, üdítő, bor, pálinka, a székely és a magyarországi humor egymásra találása. Egy hullámhosszon van mindenki, ami ennyire különböző értékrendű színházat csináló embereknél különös… De valamiért így kellett lennie, és ennek mindenki örül.
 A végén, már éjfél után, teli hassal nagy nehezen hazaindultam. Muchával úgy búcsúztunk el, hogy fogunk még találkozni. Szerintem senki számára fel sem merült, hogy nem így lesz. Köszönjük.