Jelenleg a K.O. próbafolyamata zajlik a mi kis színházunk falai között. Nem mondhatnám, hogy csendesen, mert folyamatosan röhögőgörcsök törnek ránk az elpróbalt jelenetekkor. A rendező velünk együtt nevet, néha türelmesen várakozik arra, hogy a három grácia kikacarássza magát. Amikor az utóbbi eset történik mi mindig bocsánatért esedezünk.

De ki lenne képes arra, hogy az első (huszadik) próbálkozás után vérkomoly arccal mondja a másiknak miközben lökdösődnek, hogy "Na! Na! Na mivan? Na mit mi van?" . Elgondolkodtatott az is, hogy mennyire belénk van nevelve a lányos viselkedés. Zsófival nehézkesen engedjük el azt a tudatot, hogy nevetségesen nézünk ki és hozzánk nem illő mozdulatokat csinálunk a nagy verekedős jelenetben. Pedig az általunk játszott karakterek Viktória és Dia eléggé fiús jellemvonásokkal bírnak. Sőt felmerül a kérdés: a fiúknál az agresszívabb viselkedés miért "elfogadhatóbb"? Elkalandoztam.

Visszatérve a próbákra: Nem tudom mit is írhatnék. Mi élvezzük csinálni! Érdekes figyelni Mátét rendezés közben. A teljes tudatosság és a teljes homály szokta jellemezni az elképzeléseit. Pontosan elmondja mit akar látni, de van olyan, amikor instrukció nélkül állunk neki és aztán felcsillanó szemmel mondja a látomásait.
Lassan az alagút végére érünk, amit annyit jelent, hogy már csak pár nap választ el minket a nyilvános főpróbától. Érzem, hogy már nagyon a véghajrában vagyunk. Emiatt hisztisebb és feszültebb vagyok a hétköznapjaimban. Bosszantó, hogy még mindig keresem a szavakat és nincs még meg az a folytonosság. Pedig a fő karakterem készen, a mellék karaktereimen már csak finomhangolásokra van szükség. Néha amikor már flottul megy egy-egy jelenet nagy rácsodálkozással gondolom azt, hogy "wáó ez ütős kis előadás lesz". Vagyis inkább pöppentyűs.

Na, de minek ragozzam. Gyertek el, és vonjátok le a szubjektív véleményetek a K.O. [kötelező|olvasmány] előadásról, aminek bemutatója február 28-a.