február 11. - péntek

Próba, foglalkozás. Nem tréning, mert az túl random.

Próbanaplót vezetni meg jaj, de jó! Próbáljuk meg. Ez lesz az első.

Tehát 2011. február 11-én (P), kábé délután 5-kor elkezdtük 'próbálni' az Iluskát (aka Iluska vol.1. by Nyulassy Attila).

Az első próba alapján eddig olybá tűnik, hogy kapjuk a (gyanítom) jól átgondolt feladatokat, jeleneteket csinálunk (betartva bizonyos megkötéseket, de amúgy teljesen szabadon), majd a hetek során felgyülemlett anyagból lesz Valami. A lényeg, hogy a végcélként kitűzött munkabemutató aktív közös munka gyümölcse legyen. Szép!

Én erre számítok, de az tökmindegy. Nagylevegő: a próba.

Szóval nincs előre megírt szövegkönyv, hajszálpontosan kitalált jelenetfüzér, hanem vagyunk mi (az anyag) és van a Nyulassy Attila, aki gyurmázik, rendezkedik, felad (feladatot), rendez, kipróbálja a csoportot, kipróbálja magát (ezt biztos nagyon élvezi).

Abszolút ez is jött le abból, amit pénteken csináltunk. Jelenetezés, finoman vezetve, végig önállóan, de egymásra odafigyelve.

Sokféleségre számítottam volna, mégis volt sok hasonlóság. A feladatmegoldás egyéni volt, a korosztály mégis nagyrészt adott, ahogy az ilyenkor megszokott problémák is.

Félelem, szorongás, frusztráció. Azért ez kicsit durván hangzik, néztem is egy nagyot, mikor meghallottam. Ez volt az első feldolgozandó téma (sokat sejtet). Saját élményekkel kellett dolgozni, megmutatni egy helyzetet, amiben nekünk nagyon rossz.

Amitől viszont különösen érdekessé vált a feladat és amitől igazán aprólékosan figyeltünk a másikra, a feladat b) része volt: meg kellett csinálni valaki más jelenetét, annak komikumát hangsúlyozva.

A gyászos hangulat is oldódott... A félelmek észrevétlenül leharcolnak mindenkit (aljas!!!).

Mielőtt az első 'szünetben' elkezdtem volna gondolkodni a második feladaton, megfogalmazódott bennem, hogy ez aztán a finoman adagolt szadista pszichologizálás.

Merthogy az első tréning feladatai és (a próba végén kiadott házi feladatból kiindulva gyanítom a következőéi is) alapérzésekről, alaphelyzetekről, személyességről vagy inkább pusztán arról szólnak/fognak szólni, ami van.

Mindenről, ami bennünk/velünk/nekünk van. Röviden: rólunk. Rólatok.

Aztán... a saját élményekből való építkezés mindig szerepelt az instrukciók között. Ez nehéz. Hogy játszod el saját magad?

Mert játszani kell - magadat -, de hogyan, ha élés közben nem tudatosítasz minden gesztust, hangszínt, mimikát? Áhá, szóval nem is feltétlenül magamat kéne játszani, hanem elővenni magamból valamit, amit úgy alakítok át, hogy már valami más legyen? Ami nem én vagyok, de már bátran belebújok és még jól is áll, mert nem teljes hazugság, hanem használtam hozzá MAGAMAT?

Én valahogy így próbáltam csinálni.

Éreztem azt is, hogy jobban egymásra kell még hangolódnunk. A csoport tagjainak egymással, a csoportnak a rendezővel, a rendezőnek a csoporttal.

Mert az utolsó feladatnál mintha lett volna egy kis meg-nem-értés. Az otthon(i)létről szóló önálló jelenetcsinálásból egy nagyon egységes 'hagyjmárbékénanyu'- életérzés domborodott ki.

Persze-persze, tizenévesek, problémások, generációs szakadékok, hiszti, hova tart ez a világ, stb, pontpontpont végtelen.

De most akkor sem tudom, hogy vajon az instrukciók nem voltak teljesen világosak, vagy tényleg erre asszociál mindenki az otthonról, DE!:

Fontos, hogy ilyenek is kijöjjenek, HISZEN (reklám):

Aki olvassa iluska-szinopszisokat ugyanitt (feszekszinhazpontblogponthu), olvashatja a másik oldal agymenését is. Érdemes.