Azt terveztem, hogy hétfőnként magamról írok, arról, ahogy én látom, szeretem, elképzelem a színháza(ma)t. Most úgy esett, hogy belelestem egy másik ember "kínszenvedésébe", s elgondolkodtam a hogyanokról.

Forrás: www.kecskemetikatona.hu

Kecskeméten láttam Bezerédi Zoli rendezésében a Szerelmet. Zoli hívott, hogy nézzünk meg egy főpróbát, nagyon kellemes estem volt, erről többet nem is írok.

Ahogy ültem a páholyban, s vártam, hogy újra összeálljon a technika a kezdéshez, eszembe jutott, hogy elvileg nekem azon az estén kritikát kellene mondanom a rendezőről - mert ebben az országban/szakmában ez a szokás.

Azt kellett volna elmondanom, hogy mi nem jó, mit csináltam volna másképp, de azt nem, hogy mi a jó, s mit nem rendeznék másképp.

Ehelyett a próba után elköszöntünk, mosolyogva egymás szemébe néztünk, s remélem, Zoli is tudta, hogy abban az összenézésben biztatás és elismerés volt!

Ha lett volna időnk beszélgetni, akkor azt mondtam volna el, hogy mit láttam. Ennél többet szerintem nem segíthet egy hozzáértő barát. Vagy nembarát. 

A kritika ugyanis nem azt jelenti, hogy rosszat mondjunk valamiről!

Aztán mégis (szinte) minden kritika a rosszról szól. És arról, hogy a kritikus okosabb/jobb/több a kritizáltnál. S bár férfias játéknak tűnhet ez a f*szveregetés, mégis inkább hölgyek alkalmazzák mifelénk, színházas berkekben. Férfias nők, hehe.

Persze most egyáltalán nem csak az írott, bombanevekkel aláfirkantott kritikákról írok, hanem az előadás után hízelegve kioktató szakmabeliek hozzáfűzéseiről. Egyszerűen képtelenek megállni, hogy ne adják tudtomra: lehet ezt jobban csinálni. Sőt, jól csinálni! (Aztán néhányan addig is elmennek, hogy mit képzelünk mi, itt ez a tök jó hely, s csináljuk ezt a szart, miért nem adjuk oda hozzáértőknek! Persze ezt már nem szemtől szembe, de hát kicsi ez az ország, s túl nagy a hangzavar. Amúgy meg a hely és a színház az egy és ugyanaz: olyan, mint mi.)

Pedig a kritika (a kritikus) legfontosabb feladata felmérni azt, hogy képes-e megérteni a látottakat, képes-e követni a produktumot, képes-e intellektuálisan felnőni a kritizált alkotó mellé. Kritizálni nehéz, mert koncentráltságot, odafigyelést, azaz: munkát feltételez. Na, most írjam le, hogy ez mennyire hiányzik úgy általában? (Én a kecskeméti kétésfél órában eléggé leamortizáltam magam, szóval tettem a dolgom, haha!)

Hogy mik vannak! Extrém eset volt Komlón, egy nyári fesztiválon, amikor három irigy, sértett, feladatára alkalmatlan színházi szaki vérengzett Gabriella tizennégyszer előadásunk után, vagy néhány korosabb kritikus hölgy pimasz megalázásait is emlegethetném, de jórészt az én-sokkal-jobban-csinálnám attitűd figyelhető meg a szakmán belül. Haszna persze semmi - de ezt fentebb már részleteztem.

Az elmondom-mit-láttam-szűrd-le-te-a-tanulságokat véleményekkel nagyon ritkán találkozom. Pataki Andrást azért megemlítem. (Egy jobbos színház igazgatója, s a legliberálisabb jóember, akit megismertem a színház által!)

Hogy miért van ez? Az egész színházi szakmát egy nagy, bratyizós, pénzelosztós baromság tartja össze. Amiben az "ellenségnek" odamondunk", a havernak "benyalunk", az idegenekről meg nem veszünk tudomást. Csak az az egy létezik: a MI, a mi köreink. S ebbe nem fér bele az objektív, alapos, figyelmes, szakmai észrevétel. A megértés és elfogadás!

Amúgy Zoli és köztem is van ilyen. Barátok lettünk, pénzt "fizetek" neki a Halhatatlan után (hogy mennyit, arról inkább nem írok pironkodva), szóval beletartozhatnánk a klánba.

Ehelyett csak ezen az egyáltalán nem olvasott, de saját blogunkon írok minderről. Mert ez csak ránk tartozik.

Jó lenne több ilyen barát! (Bár most sem vagyunk kevesen.)

És a színház(unk) pörög így is. Kell ennél több?

(Azt azért megjegyezném, hogy vannak kellemes élményeim is, sőt! Máskülönben miért érné meg csinálni, nem igaz?)