Március 28. - Iskolapélda

Hat után pár perccel már a függöny mögött vagyok. Mellettem Máté, Zsófi, Vera, Ján, és kissé alulöltözve Attila. A másik oldalon Tamás és Nanni. Odakint megszólal Bandi sípja. De nem. Ő akkor már nem Bandi, hanem Erős Pista. Én sem Dédé vagyok már, hanem András Zoltán, informatikus. A nézők elfoglalják a helyüket, és kezdődhet az előadás. Az első jelenet lemegy, mintha kicsit lassan akarna beindulni, de aztán végül sikerül neki. Nekem meg szerencsére sikerül az összes szövegemet elmondanom. Csak mert volt már rá példa, hogy nem így történt. A kiszemelt nézőm (igazából nem én döntök, hanem ő maga, azzal, hogy középre ült) ezúttal is engedelmesen fotózza le a tanári kart. Aztán buli, végül irány haza. Ilyenkor van a legkevesebb időm. Kiviszem az asztalt, épp hogy ki tudom venni a zsebemből a fényképezőgépet, hogy ne legyen nálam fölöslegesen, és már újra színpadon vagyok. Jön a nagyjelenetem, az informatikaóra. Itt sincs gond, nincs tévesztés, Máté szorgalmasan küldi hátulról a Nem!-eket. Aztán bejön, és eltávolít a színpadról, közben azért még elmondom a monológomat. Nem sokkal utána Lacika vagyok. Ő talán a legkönnyebb karakterem. Probléma most sincs, kitoljuk Beretvát, aztán hátul halkan átmegyünk a másik oldalra. Ez után nagy szünet jön, jöhet egy kis lazítás, aztán az első felvonásból már csak a tantestületi ülés van hátra. Elénekelhetem Tom Waitstől a Little Drop of Poison-t? Nem, még nem. Akkor irány az öltöző.

A második felvonást Béniként kezdem. Az alkoholista magyar szerepét is szeretem, az utána következőt viszont kevésbé. Elsősorban nem a karakter miatt persze. „Siessünk, WC-re kell mennem!”-mondom, a jelenet végén, de persze nem oda megyek. Nanni elveszi tőlem az üvegeket, aztán őrült tempóban jöhet az átöltözés Révai József, a komenista arisztokrata szerepébe. Kicsit mindig izgulok, hogy nem érek be időben, de végül persze mindig sikerül. Amikor Zsófi mellett ülök a dobogón, elmúlik az izgalom, és akkor már magamévá tudom tenni a karaktert, bár még mindig ez marad a négyből a legkevésbé szimpatikus. Aztán már nem kell ennyire sietnem, van időm átmenni Lacikába, és ezúttal én segítek Nanninak, elveszem tőle a zászlócskákat. Szegény, egyet sem tudott eladni. Aztán Pista tombol, lekerülnek a fák a színpadról, Máté szintén nekem adja őket. Várom Bandit. Megérkezik, átmegy Gyurikába, és irány a Parlament. Ez után a második felvonásban először öltöm magamra a fő karakterem jelmezét. Az EU-jelenet alatt nő a feszültség köztem, és a feleségem között, aztán egyedül maradok, bemutatnám a produkciómat, de a rendező leveszi rólam a fényt. Eközben kezdek kicsit rosszul lenni. A szívem hülyéskedik, összeszorul, kicsit elgyengülök. The Show Must Go On. Nem vehetik észre, hogy valami baj van, úgyis el fog múlni, ezért ezúttal nem pakolom el a ruháimat már az utolsó előtti jelenet alatt, ahogy szoktam, hanem inkább megpihenek kicsit. Aztán itt a vég. Na nem az enyém persze, hanem az előadásé. Meg az iskoláé. Mindenki elmegy, csak én maradok. És végre enyém a pálya, jöhet a Little Drop of Poison. A nézőknek tetszik. Nevetnek. Én is élvezem, mert „saját produkcióból” lett az előadás része. Aztán véget ér a dal, lemegy a fény. Meghajlás, taps.

Köszönöm. Már én is jobban vagyok. Lehet visszamenni Dédébe.