Ritkán írok, mert soha nincs időm, munka, színház, pályázat, könyvelés, díszlet, jelmez, közösség, lélek, jajaj, nem érem utol magam, vagy mégis?

Mert most csend van, a szobában a Mesterek füstölője izzik, egyenesen a Himalájából, megteremtve a harmóniát. Ülök a kádban, levendulaillatú lila vízben. És most ezt leírom. Mert ilyen kedvem lett máma. 

 

Terra Incognita nekem Senkiföldje állapotában is fehér volt. Elolvastam a szövegtöredéket és belezúgtam. Úgy istenesen, tudjátok ahogy az már lenni szokott, nem tehet róla az ember, ez jön, mint a TGV, átgázol és amit hagy, na az a nagy kérdés. Majdnem két évembe tellett Attilánál elintézni, hogy legyen belőle dráma. Vagymi. Mert komédia lett. Vagy nem? 

 

Na most a fregoliról lepottyant, egyenesen a lila vizembe egy piros pulcsi. Ilyen még nem volt. Potyog és piros. Körbelengi a lábamat, vöröslik a lila vízben, ha csak olajat öntök a vízbe, akkor most fehér lenne, mert így már egy másik történet, másik színpad, más színek, dimenziók….

 

Aztán jött az a bizonyos szombat délelőtt, vaddisznós kocsma, a Muskátli, tántorgó ember a zenegépnél, százas és kétszer a Flipper Öcsi. Szívre tett kéz, átélős tátikasó, és egy szemlélődő a szomszéd asztalnál. Így lett meg Terra Incognita, Attilában mindenképp, bennem már régen. Soha nem izgulok, mert amit ő teremt, az bennem ugyanolyan, ha meg nem, eléggé szuggesztív tudok lenni, hahaha, de megnyugodtam, na akkor hajrá, induljon be a gépezet. Egy pályázat rávette, hogy le is írja, persze nem nyert, megszoktuk, de TI (ki)alakult(ok).  Nem tudtam, hogyan lesz, miből, alkotótábor is, te jó ég, bizonytalan vagyok, de ki nem az! Mindig tudtuk, hogy eljön, nekünk csak a lába nyomába kell lépnünk. De senki nem mondta, hogy ez ennyire nehéz, illetve mondta(m), tudtam, akartam. Erre mondják, hogy akkor ne sopánkodj.  Erősnek kell lenni, vagy annak látszani, és soha nem szabad feladni! Asma is tudja ezt, a tőle kapott Dalai Láma kártya tegnaptól nekem is a konyhámban függ. Szeretném tudni a hetes szabályt, úgy igazából, pontról pontra megélni. 

 

 

Szóval belecsaptunk, a tábor is meglett, igaz, hogy még mindig nincs kifizetve, de ami késik ugye, nincs baj, mindennek eljön az ideje. Abban csak reménykedni tudok, hogy ezt mások is így gondolják, alkotótársaim. Attila mondta, hogy most ne úgy legyen, ahogy szokott, ne az utolsó percben legyen kész minden. Könyörgöm, hát nekem kell a próba, a hangok, a hangulat ahhoz, hogy megszülessen. Amúgy pedig ez esetben már készen volt, csak még nem jött ki, de ő is így csinálja, akkor meg? Tehát az utolsó percben lett kész minden. 

 

 

Szép lett. Fehér. Tiszta. Különös. Ármin házában négy ember huszonnégy órányi munkája van. Két percért. És a tetejébe még nagy is. Alig lehet megkerülni. Hát ilyen vasvázunk volt. Majd, ha nagyobb színházunk lesz. De milyen az a két perc… Amikor a Bandival három órán keresztül próbáltuk megállítani a plexilapokat. Amikor a Clau hajnali négykor minden egyes nyomorult fóliaszéthúzásnál megpróbálta a szemeit egyenesbe állítani. Amikor a Tia meglepően összeszedetten hagyta magát bevizezni reggel ötkor. Hm.

 

 

A Mátékáról már ne is beszéljünk. Nem férne ide. És mennyit röhögtünk. De jó volt. Irénke megvarrta azt, amit láttam magam előtt. Gyönyörű lett, hiába, azért ő tud valamit. Nem csak varrni. Képessége van átérezni, megérezni.

 

Ahány Zoltánt ismerek, mind elhagy. Clau, Te ne Zóra legyél, hanem a Hajnal Leánya.
Tegnap abban a kancsóban volt a limonádé, amibe a kék löttyöt tároltuk ideiglenesen. Tegnap a Clau éjszaka a díszletben próbált megnyugodni. Mert szerinte nyugtató. Mert fehér. Tegnap mégis minden színes volt. Katiék mosolygása, elismerő szavak, gratuláció. Virágot is kaptam. Fehéret. Kicsi piros Viktória-bogyókkal. Tegnap volt Terra Incognita születése(napja). Világrajövetele. Ceremonizáltunk. Tegnap lett izé, a számot nem mondjuk ki. Lepottyant(ottuk), és most elindul. Mászik a fáján. Vajon ... ...?