Elindult az évad. Pakoljuk a díszleteket, jönnek a nézők, színpadon a színészek, taps, aztán jön a legeslegjobb dolog a színházban: az előadások utáni beszélgetések! A péntek esti/éjszakai különösen jól sikerült, sokan maradtunk, sokáig dumálgattunk. A leggyakrabban előforduló kérdőszó a meddig volt. Véletlen?

(Általában Anikóval visszük a szót, vagy hallgatjuk a többieket,
ezért nem véletlen, hogy sokszor hivatkozom rá.)

Szemezgetek. Csak úgy, mindenféle logika nélkül.

Meddig lehet ezt csinálni?

Mármint ezt a színházi formát. Szerintem halálig. A kérdés az volt konkrétan, hogy minden más emberi gyarló vágyról lemondva, csak a színházért színházat csinálva meddig lehet kibírni? Nekünk amúgy elég értelmezhetetlen ez a felvetés, hiszen ezt tartjuk normálisnak. Nekünk ez a színház. Nem nagyon tudom elképzelni, hogy miután megírtam, megrendeztem az előadást, utána kimaradjak a többiből: díszletépítés majd bontás, bevilágítás, jegyárusítás, társalgó felvillanyozása, honlapszerkesztés, facebook megosztások, technika kezelés, majd a már emlegetett találkozás és beszélgetés a nézőkkel. (A takarítást nem véletlenül hagytam ki a felsorolásból, abból mindig kihúzom magam. Mert férfi vagyok, haha...) A Halhatatlan előtt például imádom kikészíteni a kellékeket is - ami egy normális rendezőnek azért elég megalázó lenne. Tehát mégsem vagyunk normálisak, de így van ez jól, nem?

Meddig kell elviselni a hülye nézőt?

Talán észrevehető írásaimból, hogy mi egészen jól elvagyunk a nézőinkkel. Nincsenek sokan egy előadáson, kicsi színház, kicsi nézőtér, de a tetszési indexünk remek, az sem véletlen, hogy ki jön el hozzánk, mert nézőinket érdekli és megérinti, amit a színpadon látnak nálunk. De vannak a reklamáló típusok, akik két hibát követnek el - szerintem nem miattunk, de mindegy! -, az egyik a fészekklubozás, a másik az orczyútnegyvanhatozás. Nem nézik meg azt a rohadt kinyomtatott onlinejegy vásárláskor kapott emilt, s "azt mondták nekik", hogy ez a Fészek Klubban van. Bevallom, én nagyon nem vagyok elnéző (szórendre most tojok) ezeknél az eseteknél, mert azért ne már, hogy a lelkünket is kitesszük azért, hogy jó színházat csináljunk bárkinek, s még minket csesztessenek a saját hülyeségeikkel az ezerötszázas jegyért! Anikó józanabb és toleránsabb, s felfogta azt is, hogy mi szolgáltatunk, s mindenkinek. Hm. Szerencsére ezeket a félreértéseket jól megbeszéljük előadások után - most sem volt ez másként. Igen. Hm... De van az a hangnem, amit én nem bírok elviselni! (Bevallom, egyszer egyedül maradtam egy nagyon elkéső nézővel, s kioktattam, majd elküldtem. Írt is e-mailt Anikónak. Kaptam érte egy megrovást. De olyan jól esett az igazamnak hangot adni. Üvöltve...)

Meddig lehet fejlődni?

Na, ez megfogott! Több okból is kezdjük kinőni a mostani helyünket. A legegyértelműbb maga a színház: előadásainkat ötödik éve ebbe a szűk térbe kell megvalósítanunk. Engem már néha zavar. Szeretnék tágítani, mélyíteni. Ez utóbbi nem feltétlenül a fizikai valóságot jelenti, hanem színházi mélységet is. (Elmagyarázzam?) A másik ok a forma. A diákszínházból kinövő társulatunk fogy. És nincs utánpótlás, sőt, nem is vágyom annyira utánpótlásra. Lehet, hogy ennyi elég volt? Azt továbbra is szeretném, hogy különböző iskolák színészeivel alkothassak, de már nem feltétlenül a saját iskolámra gondolok. Mivel az már nincs is. (Lehet, hogy lesz? Lehet!) S van egy kérdés, a nézőszám. Az zavar a legkevésbé. Sőt, én szeretem ezt a kicsi nézőterünket! Miért? Számoljunk! Legoptimistább becsléssel is az emberek 5%-át érdekli a gondolkodó színház. Ez nem sok. Ennek a létszámnak nagyon kicsi csoportja hajlandó egy olyan színházba elmenni, amilyen a miénk is. (A szakmai értékelésről már sokat írtam: nincs. Így erről az oldalról senki nem tud rólunk.) Budapesten marad pártízezer ember, akinek megfelel a Fészek Színház. Őket próbáljuk elérni, több-kevesebb sikerrel. Ha innen nézzük, nem is olyan irreális a heti 50-100 néző megcélozása részünkről. Szóval a válaszom: fejlődni bármeddig lehet, a példánk is ezt mutatja, de az igény valami másra folyamatosan felszínen lévő gondolat. Anikó erre azt mondja: ki tudja, hamarosan tán tett is lesz belőle!

S folytathatnám a meddigek megválaszolását... Mert van még bőven. De ki bírja ezt billentyűzettel?

P.S. Egyébként a két leggyakrabban hallott szó életemben az apa, s a mindjárt. De ez már a privátszféra, meg aztán mondhatnék erről bármi újat egy szülőnek?