Minden júliusban kezdődött. Hogy történt, hogy nem, alig pár héttel a Cziczótábor után, újra Zalamerenyén találtam magam. Ott csücsültem a kertben, azon a borús júlusi reggelen és csak pislogtam, hogy hogyan is kerültem ide. Busszal. Volánnal, mert „Fészek-körökben” ez így szokás (Bugyi, Merenye, Vera, Bandi…). Nem szerepelek a darabban, én voltam a „plusz-egy-fő”. Gondoltam ott leszek, mosogatok, belekontárkodom a főzésbe, és próbálom nagyon meghúzni magam, hogy ne zavarjam a dolgozókat. Hát nem így lett. Vagyis csak részben. Segíthettem az alkotásban, jelenetezhettem Bélával (ezt az élményt soha nem felejtem el), és megismertem a három Mestert. Az életben is így hívjuk őket. Mert ők tényleg Mesterek! A mi Mestereink.

 

 

Fogalmam sem volt rólatok (a TIről). Nem ismertem a történetet, csak egy-két tervrészletet sikerült elcsípnem még a Jemolban. Számomra az első olvasópróbával kezdődött a tábor. Itt kezdtem el tisztelni a darabot. Vagy… várjunk csak… Szeretni! Itt kezdődött. A karakterek, a történet, a hátsó jelentések, a rejtett tartalmak, azok a művészi megoldások, a hangulat. Négy napot töltöttem ott. Tanultam, hogy tudjak.

 

Kisebb kihagyás után újra belekeveredtem a dolgok közepébe. Egy vasárnapi jelmezpróba után bennragadtam a színházban. Megnéztem néhány jelenetet és teljesen elvarázsolt. Aztán meséltek nekem a tervekről, és azon kaptam magam, hogy függő lettem. Ancsi ötlete, miszerint legyen fehér a színházterem zseniális (azért, örülök, hogy nem az egész tükrös, egyrészt). Amikor oda belépek, olyan, mintha tényleg Terra Incognitában lennék. Egy másik dimenzió, ahol nincs idő, nincs civilizáció, nincs semmi. Fehér. Gyönyörű. Megnyugtató. Amikor csak úgy egyedül bemegyek, előadás előtt, vagy az előadás utáni kavalkádos rendetlenségbe, és teljes csönd van, odaképzelem magam Senkiföldjére. Leírhatatlan érzés. Simogatja a lelkem.

 

Minden nap, amikor csak tudtam odamentem. Vásároltunk Ancsival („tartoztunk az ördögnek egy úttal” – mondta nagyon bölcsen, mert nem volt ám ez olyan egyszerű. Jó tanács: 45-47-es fehér vietnámi papucsot nem lehet kapni a Népszínház utcában!), szövegeztünk Zsuzsával és Katival, és díszletet építettünk. Két hosszú éjszakán keresztül építettük Ármin házát. Még soha nem éreztem magam olyan fáradtnak, mint azon a két estén. De megérte. Nagyon kevés tudja elképzelni, hogy mit érzek, amikor megnézem a darabot. Ezt sem igazán tudom megfogalmazni. Ancsinak mondtam egyszer – és ő is így van vele -, hogy fantasztikus az az érzés, ami akkor van benned, ha látod, hogy „igen, azt a fóliát fél2-kor tettük fel” vagy tudod, hogy most melyik kellék jön, hol a helye, és izgulhatsz, hogy minden úgy van e, ahogy lennie kell, vagy tudni, hogy „ó, igen ezt a szövegrészt szokta eltéveszteni” és mégse téveszti el, és tudod, hogy annak is szerepe van ebben, amikor veled gyakorolta.

 

Egyetlenegy pillanatot sem sajnálok, amit dobozragasztgatással, tükörfóliázással, vagy bármi mással ott töltöttem. Sőt, köszönettel tartozom. Sokkal (sütöttem nektek sütit is a premierre, ott akartam mindezt elmondani, de nem volt alkalmam):

 

Attilának, mert annak idején megalapította a Fészek Színházat. Ha nem lenne Fészek, nem találkoztam volna ezekkel az emberekkel, akiket már szinte a családomnak tekintek. Ilyen barátokat meg se érdemlek. Köszönöm neked még a rengeteg jó tanácsot, mert bár nem mindig jó tudni az igazságot, mégis elengedhetetlen ahhoz, hogy túléljünk. Hogy továbblépjünk.

 

Ancsinak a… Jézusom. Most soroljam? Mindent! Ancsi, mindent köszönök. Az a sok őrület közeli állapot a cipőfűzögetésnél, a tükrözésnél, és úgy a vége felé már mindig. Például. És hogy mindig számíthatok rád.

 

Asmának, Katinak és Zsuzsának. Mert segíthettem, mert ott voltak, mert mindig tudták mikor kell megölelni, és mit kell mondani. Sajnálom, a bakikat, amiket súgás közben vétettem, de a végére már jobb voltam. Ugye? Nagyon élveztem az együtt töltött perceket, és nagyon a szívemhez nőttetek. Remélem még lesz ilyen!

 

Máté, neked a kitartást köszönöm. Csodáltam, amit a próbákon műveltél. Reggeltől estig technika, fényezés, átkötés, felmosás, csupa-csupa fárasztó fizikai és szellemi munka, estétől éjjelig próba, éjjeltől reggelig díszletépítés. Le a kalappal. Ja. És köszönöm, hogy a barátom vagy.

 

 

Verának és Bandinak a nevetést, a boldogságot és a jókedvet. Azt a rengeteg vicces pillanatot, amit együtt éltünk meg. Meg a Merenyei csodát is! Azt különösképp. Nézzetek magatokra! Látjátok?  Igen, ilyenek vagyunk valójában. Vidámak, életerősek, elszántak! 

 

És mindenkinek, aki még ezen a darabon dolgozott. Köszönöm, hogy a Ti-t adtátok nekünk. Sajnálom azt a rengeteg elhasznált zsepit, és a sok pocsolyát a csarnokban.