2011. december 12. - Iskolapélda

 

Nagyon vártam, hogy megnézhessem a felújított Iskolapélda előadást, már órákkal kezdés előtt bent voltam a színházban. Aztán jött egy váratlan telefon: az egyik szereplő, Máté beteg, nem tud bejönni. Innentől kezdve felgyorsult az idő. Mi lesz? Elmarad? Nem maradhat el. Átveszi valaki? Így lett végül, hogy Cziczó Attilával az aznapi Iskolapélda szereplői lettünk. Ő vette át Máté karaktereinek nagy részét, az egyiket, Erzsót pedig én kaptam meg.

Láttam, ahogy Attila szöveget tanul, jelmezt keres, próbálgatja a hangokat a karakterhez miközben a fénybeállításokat mutogatja Ancsinak, aki helyette fog világítani, míg ő színpadon van. Ehhez képest az újonnan kapott tíz mondatos Erzsóm, a takarítónő szerepe szinte semmi. De nekem is elkezdtünk jelmezt keresni, parókát miközben szöveget tanultam. Aztán lassan elérkezett a hét óra, az előadás kezdete. Minden a helyén, kezemen szöveg – biztos, ami biztos –, fejem elcsúfítva, paróka a fejemen, ruha rajtam. És ahelyett, hogy a nézőtéren ültem volna a takarásban vártam az előadás kezdetét. Sokkal jobban izgultam, mint eddig valaha előadás előtt,

 

Megszólalt a zene, én a függönyök mögött, a többiek között, miközben a színpadról fények és hangok szűrődtek ki, félelmetes volt és egyben csodálatos ez a kép. Elkezdtük. Pörögnek a jelenetek: mindenki sürög-forog, öltözik, vetkőzik, siet, rohan, én meg próbálom megjegyezni a kezemről szöveget. „Menni fog” – drukkolnak nekem. 

Aztán bementem. Úgy-ahogy sikerült, Dávid nagyon sokat segít miközben lassan közeledünk a jelenetünk végéhez. Már kinn vagyok, örülök, hogy vége. Izgalmas volt. Aztán finálé és taps. Izgulás ide vagy oda, az előadás legijesztőbb pontja az volt, amikor Attila közölte, hogy a végén mi is meghajolunk. Én nem! – mondtam. De berángatott...