Lassan kiszélesedik az érzelmi bezártság a társulat és köztem. Lassan. Mert Máté még bőven a belsőkörbe tartozik. 2007. május 25-én találkoztunk először. Duci, nagyszájú, érdeklődő tekintetű hetedikes srác volt. Ma is az. Kevésbé ducin, megfontoltabban nagyszájjal, de még érdeklődőbb tekintettel figyel. Mert figyel!

Versinyin (HáRoMnőVÉr)

Horváth Máté. Az általam legtöbbet leírt név társulaton belül. Mindenben benne van. Ha akarjuk, ha nem! Ez egy kettősség. (Kétszemélyes játszmák.)

A Jonatán Csoport nagyarcú szívtiprójaként ismertem meg. Nem egy szimpatikus gyerkőc volt. Nyomta a sódert, mindent tudott. És tapadt ránk. Évente egyszer-kétszer találkoztunk. Kitalálta, hogy ő fészkes lesz. (Nagyhangon hirdette is országnak-világnak.) Hagytam lelkesedni, de húztam az időt.

Aztán eljött a táborunkba, végigcsinálta, s eldöntöttem, hogy jöhet. (Kiderült, hogy ő már tényként kezelte az örömhírt.) Hogy miért? Elmesélek egy sztorit: ilyen a „mi” Máténk. Az volt a feladat, hogy negyven percig egyenletes tempóban sétáljanak körbe-körbe a fiatalok. Sokan a felét sem bírták ki. Az utolsó percekre csak hárman maradtak. Máté is közöttük volt. És félperccel a vége előtt belelépett egy gödörbe, s hasra esett. Így nem tudta teljesíteni a feladatot. (Röhögtünk, persze!)

A HáRoMnőVÉrrel debütált. (Zsófi szerelmeként, mint Versinyin.) Belehalt, annyira akarta. Majdnem össze is jött neki... De kiderült, mennyire terhelhető a srác. Éjszakákat töltöttünk együtt az új színházunkban. Lámpákat szereltünk, függönyöket aggattunk, pakoltunk, szépítgettünk. és milyen boldogok voltunk! Mert együtt csináltuk. Hihetetlenül lelkes volt. És nagyon szerencsétlen is egyben.

Bekám Dávid (Iskolapélda)

Máté sokat hibázik. Néha nagyon idegesítő. A társulat is nehezen tolerálja őt. (A hibáit.) Mert van hozzá egy veleszületetten elviselhetetlen stílusa. Nincs érzéke a miértekhez. (Mindig rosszul dönt. Na jó: sokszor dönt rosszul.) Például imád vetélkedni. De kivel? A többi hasonszőrű ifjúval? Nem! Velem. (Esélytelen, haha.)

Többet akar, mint amit elérhet. (És jórészt nem is éri el.)

És mégis… Néztük Ancsival a szalagavatóján, és szinte egyszerre mondtuk ki: „én szeretem Mátét.” Tényleg szeretnivaló fiú.

Mert a sok balfácánkodás közepette annyit tesz a színházért, mint a többiek együtt sem. Hihetetlen melót képes véghezvinni. És tanul! Figyel, próbálgat, elsajátít. Nála önsanyargatóbban "akaró" embert keveset ismerek.

És színészkedik is. Sokszor legyintenek rá: ja, a Máté, eljátszogat. Mostanában volt, hogy beugrottam, helyette az Iskolapéldába. És nem tudtam megcsinálni azt, amit ő.

Egy jelenség. Karakter. Arc.

Mostanában Nyulassy Attila "istállójába" került. Jót tesz neki még egy attilázás. Jót tesz neki minden megtapasztalás. Mert így lepereg róla lassan minden felesleg, s megmarad az érték.

Örökös tagunk. (Két év alatt.)
Minden futó előadásunkban közreműködik.
Mindig ott van a Jemolban. Mindent kitanul.
(Jó, mostanában pihenget. Eltrehányult. Inkább azt mondom: szabit vett ki. De várom, hogy visszatérjen!)

Tehetséges-e? Persze. (Mindenki az.) De nem ez a lényeg.
Akar valamit. Nagyot akar! Így könnyű sokat hibázni.
De jól csinálni „valamit” mindig nehéz. 
És Máté jól csinálja.
Mert szeret jót csinálni.
Szeret jó lenni.

Máté jó.

Kukorica János (iluska.wb)