Öt év. Földtörténeti távlatból persze semmi, de a mi színházi életünkben hatalmas idő. Pályák tudnak felívelni (és megfenekleni persze); társulatok láthatóvá nőni és összeomlani ennyi idő alatt. A mostani apropónk: társulatunk legkedveltebb tagjának jubilálása a (Fészek) Színházunkban. Mert Andai Katit valahogy mindenki szereti. Én is. A bemutatóim felében a partnerem (volt. lesz.), mégis meg tud olykor lepni. Az akvárium mellett beszélgetünk, mielőtt elpróbálna egy gyilkosságot. (Új bemutató, nyugi!)

Iza (Iza és Krisztián)

Milyen volt ez az öt év?

Nagyon meleg és családias, szeretetteljes és izgalmas. Van az a mondás, hogy ez vagy az a nap az elkövetkező életünk első napja; na, nekem az a nap volt ilyen, mikor először beléptem ebbe a színházba. Sokszor elmondtam már, hogy számomra ez olyan, mintha haza érkeztem volna; a Szkénében - amit akkor még csak a BME Irodalmi Színpadának neveztek - kezdtem, lelkes amatőrök között – és most hasonló körülmények között dolgozom a Fészek Színházban… Jó társulathoz tartozni… Játszhatok olyan kollégával, akivel még soha; olyan ismeretlenekkel, akik tehetségükben, szorgalmunkban vannak olyanok, mint sok végzett színész… Néhanap szóba kerül korombeli színész-társaknál, hogy lejátsszák az aktuális szerepüket és annyi… nincs jövőképük, nem tudják, lesz-e következő. Nekem itt az igazgató (mosolyog), azt mondja, hogy már azt is tudja, mit fogok három év múlva játszani… tehát muszáj még sokáig élnem, hisz dolgom van… Soha életemben nem kaptam annyi elismerést, mint itt. (előkotor egy cetlit, sorolja: fesztivál és társulati elismerések...)

egy Apa (Tájbrék - együtt a színpadon)

Mindig ilyen széles skálán játszhattál?

Szerencsére igen. Bár férfit itt játszottam először. Az „Arany Jánosban” például ugyanabban az évadban voltam Iokaszté - Oidipusz anyja -, és Pösze egér az „Ágacská”-ban.

Nem féltél egy ismeretlen színház, ismeretlen szerzőjétől, mikor Attila (Cziczó Attila, a…, de aki a Fészek Színház blogját olvassa, az nagyjából tudja, kiről van szó) megkeresett? Nem érezted vakrepülésnek?

Nem. Tudod, sok év után végre jött egy, az élethelyzetemnek megfelelő szerep (Martina a „Gyenge vagyok”-ban) Egyedülálló anya, fiúgyerekkel… Persze, minden más a darabban, mint az életemben… szerencsére, de… figyelj, ez egy jól játszható szerep volt, nagy érzelmekkel - egy színész mindig örül a nagy ívű szerepeknek… Annyiban viszont tényleg vakrepülés volt, hogy nekem pár hetem maradt egy szombathelyi próbaidőszak előtt, és mondtam is Attilának, hogy ez nem fog menni. Ő meg csak annyit, hogy higgyem el: de. És igaza lett. Érdekes a rendezői módszere: előre látja a kész előadást, a próbákon lever olyan cölöpöket, amikre támaszkodik az egész, s amiket mozgatni nem lehet; a többit nagyjából a színészre bízza - aztán mégis az lesz belőle, amit ő megálmodott. Legalábbis ezt állítja. Néha mond olyanokat, amikről én azt gondolom, hogy felesleges vagy nem odaillő, vitatkozom is vele ezekről, aztán persze sikerül meggyőznie…

Martina (Gyenge vagyok)

Sokat olvasol?

Mostanság keveset. Sajnos. Nem marad rá időm. Bár itt, a színházban, kaptam Ady próza kötetet és az megihletett: a KIMI-ben (Kati férjéről, Keleti Istvánról elnevezett Művészeti Iskola) ezt adtam a másodéveseknek feladatnak.

Nekem is megvan… Ady keményen és jól ír…

És meglepően időszerű.

Tényleg, kértél valaha is bárkit, hogy bizonyos szerepeket rád osszon?

Soha. Nem kellett. Illetve épp legutóbb… említettem Attilának, hogy szívesen játszanék monodrámát, erre a születésnapomra megírta Izát... („Iza és Krisztián” egészen pontosan, tragikomikus előadás, sok alkohollal és egy csavarral a végén) Jó szerepeket kaptam mindig, bár a legjobbakat itt… a legjátszhatóbbakat… Bármit osztottak is rám, azt a próbák során mindig megszerettem. Egy kivétel volt… még a múlt évezredben, Szolnokon egy pillangó szerepét a Pinokkióban… Én nagy női szerepeket szerettem volna kapni, Csehovot, Shakespeare-t, úgyhogy bevágódtam az öreg, kis kocsimba és éjszaka felvezettem haza, Budapestre; puffogtam a Keletinek, hogy én akkor most felmondok, meg ilyenek… ő szépen végighallgatott, aztán csitítgatott, hogy várjak még, nem kell kapkodni, és javasolta, hogy kérjek a szerephez egy 42-es fehér tornacipőt… visszamentem, kértem, adtak… és képzeld el a szép ruhás pillangólányt abban a hatalmas cipőben… Ha tudtam volna akkor, hogy a pályám felét gyerekelőadásokban fogom eltölteni!

Elvira (Halhatatlan)

Mázlistának tartod magad?

Nem. Igen. Nem tudom. Nem volt ötösöm a lottón, semmit sem kaptam ingyen, de amiért megdolgoztam, azt el is értem. Amikor nem vettek fel a Színműre, rajzolni jártam… mivel az volt a B-elképzelés, hogy tervező leszek, mert a bátyám textilmérnök volt, gondoltuk, majd összedolgozunk… szóval a rajztanárom mondta, hogy ne keseredjek el, úgysem lennék jó színésznek, járjak csak hozzá türelmesen és majd a következő évben felvesznek az Iparművészetire… megsértődtem, hogy mi az, hogy én nem vagyok színésznőnek való… és soha többet nem mentem rajzórára... Furcsa dolog a sors… Az, hogy a Fészek Színházban vagyok, annak köszönhető, hogy … hú, de messzire kell visszamenni… mert ugye Attila rólam nem tudott… ott volt az Új Színházban, ismerte a Takács Katit, akit felkért Martina szerepére, de ő nem ért rá, és engem javasolt; mert még a Szkénéből ismertük egymást... Érdekelt a darab, eljöttem megnézni egy előadást, hogy mégis milyen ez a színház; ami nagyon tetszett! (ez volt az „Iskolapélda”, magam is ebben játszottam először a Fészek Színházban!) És azóta is folyamatosan játszom itt, most lesz a kilencedik nagyobb szerepem; és azt hiszem, azért jutottam el idáig, mert megöregedtem, felszabadultam…, az öregség hatalmas szabadsággal jár; nem akarok már elérni semmi különöset, nem kell nyomulni, görcsölni, csak a lehető legjobban eljátszani a kapott szerepeket; nem kell másnak megfelelnem, csak magamnak, meg a rendezőnek… meg persze a nézőknek.