2011. december 12. - Iskolapélda

Ilyen még nem volt. (Filmen talán már láttam hasonló blődliséget!)
Mindig is vágytam rá, hogy belülről lássam az Iskolapéldát. Most összejött. De hogy!

Hétvégén kezdődött az egész. Nagykátán jártunk Tamásék előadását megnézni. Már ott éreztem, hogy valami nem stimmel. A vírusirtóm sajna nem működött, így estére egy nagy rakás szerencsétlenség lettem: elért a budapestiek legújabb hóbortja, a fosós-hányós cucc. (A vasárnapot átaludtam. Volt, nincs!)

Hétfőn lelkesen, de némi testi- és lelki gyengeséggel megfűszerezve álltam neki a díszletépítésnek. (Mostanában megint egyedül csinálom. S általában élvezem!) Fájt minden mozdulat. Jó. Rasztába fontam a hajam, s vártam Mátét. (Dobogót pakolni.) Nem jött. (Mert a vírus, ugye!) Bogi ott volt. És Vera is. (Remegett, mert éppen a vírus, ugye!)

Párbeszéd:
- Bogi, megcsinálod a takarítónőt? 
- Meeeg...

Előadás nem maradhat el nálunk!

A képernyő alján felirat: 16.11 JEMOL.

Ezerrel nekiálltam átalakítani a darabot. Máté öt szerepet játszik - szerinte unalmas, mert alig van valami, ez megnyugtatott azért -, ebből egyet Bogi bevállalt, egyiket kivettem (amúgy végleg, jaj!), nekem maradt három. Jó. Szövegtanulás! (Ki írta ezt?)

Közben Bandival díszletetépítettünk (a maradékot), a szabadidőben: szövegösszemondás, röhögés, sírás, Vera sápadtan aggódik, kávé, cigi, rendező monológ, majd kezdés. (Technikus: Ancsi.)

A képernyő alján felirat: 19.07 JEMOL.

Első jelenetemnél leesett rólam Árpád kalapja. Jó. A szöveget kábéra elmotyogtam, a portás hangja nem talált meg. (Az előadás akadozott. Miért feszült mindenki? - merült fel a kérdés.) Visszarohantam a pulthoz, váltottam Ancsit, közben kerestem a kalapot. Jó.

Bogi kisöpörte az aggodalmat, Erzsó néni jópofa volt, csak a kezét tartotta furcsán. (Mintha olvasna belőle!)

Árpád nemeket mondott éppen Gábornak/Zoltánnak, amikor a szövegkönyv szerint - éppen nálam volt - már a pultnál kellett volna fénytváltanom. Rohantam, némi késéssel átrántottam a potmétert, csak a színes lámpa volt kikapcsolva. Sötétszínpad. (A halálom!) Jó.

Jött Jóska, a jós. Másik oldalról, mint szokott. A szöveg... izé... ha én ezt mástól látom a színpadon (mondjuk Mátétól), hazazavarom! Eksztázisba estem - ami a jelenetnek jót tett, mert egyébként is az kell oda. (Jó.) Még mindig kerestem Árpád kalapját, bár tudtam, hogy már szereptelen lesz aznap este.

Pörgött már az előadás. (Valter vetkőzött, de előtte a csehovi Szlovák család is nagyon emberi és "ritmusos" lett.) Csabi nem hiányzott. (Nem is fog.) És lassan eljutottunk a parlamentig. Mondjuk addig még átöltöztem párszor, keverve a jelenetek és karakterek sorrendjét. Ancsi állta a sarat, bár remegő idegességgel. Jó.

Bekám Dávid jelenete nagyon jó lett! (Élveztem.) A cipőbe nem fértem bele, a szöveget csak kábéra tudtam (ki írta ezt??), de a partnerek - Tamás, Attila, meg a srácok - jöttek velem, lubickoltunk. Jó.

A képernyő alján felirat: 20.11 JEMOL.

Árpád búcsújelenete már revü lett. Vigyorogva jöttem ki a színről. (De hol lehet a kalap?) A maradék simán lement. (Vera rohangált egyfolytában a budi felé. Szarügy. Mi baja?) A meghajlás tetszett: megtapsoltak, pedig nem szoktak. Jólesett! Bogival vigyorogtunk. A beavatott nézők is - Ancsi szólt nekik előadás előtt. És persze Ancsi is felszabadultan nevetett velünk. Kár, hogy nem látta az előadást. Csak valami homályos ködfüggönyt. Jó.

A képernyő alján felirat: THE END

Elfáradtunk. De megcsináltuk. Élveztem a feszültséget - utólag -, szerettem, ahogy a többiek csapatként segítettek nekünk, beugróknak. (Csak azt a két - rövid - üresszínpadot sajnálom: színházban ilyet nem lehet!) Azért... Sohatöbbet hasonló élményt! Jó?

Későeste a pakolásnál belerúgtam valamibe a földön: Árpád kalapja hevert a fénypult alatt. (Valaki jót akart tenni nekem. Jó.)

A nagy humoroskodás után egy komolyabb észrevétel: Vera második alkalommal csinált végig úgy egy 'Iskolapélda' előadást, hogy szinte mozdulni sem tudott, annyira rosszul érezte magát. Nevezhetjük ezt felelőtlenségnek is, vagy egyszerűen hivatástudatnak. Esetleg alázatnak. Hm. Néha rossz volt nézni, ahogy remegő kézzel, halottsápadtan ült a sarokban, jelenetére várva. Ugyanakkor felemelőérzés is volt. Kösz, Vera!
És a nap kalendáriumi nevezetessége még, hogy tizennyolc éve volt a 'Húsvét a hegytetőn' bemutatója. (Újabb nagykorú gyermekem lett.)