"Senkire sincs időm!" - hétfői cziczóságok

Tényleg! Hogy ez mennyire jó, s mennyire rossz, most elmondom.

miki.jpg

Lelövöm a poént: inkább jó!

De nézzük először a másik oldalt! Rossz, mert a barátaimmal, családommal kevesebb idő jut önfeledtkedni. (Így kell írni?) Hiszen a színházi emberek dolgos napszakjai az esték és éjszakák. Míg a normál embereké a többi. Persze amennyire csak lehet, próbálom összeegyeztetni a kettőt, de azzal az alapvető igazsággal is szembesülni kell ilyenkor, hogy az emberek többségének a színház nem valami különleges, fontos időtöltés, mint mondjuk nekem. Keveseket érdekel a színház, kevesen tartják értékesnek. Hm. Ez ellen tenni lehet, csak borzasztó nehéz, időigényes, s idegőrlő feladat. De ezért vannak az olyanok, mint én.

Mert én imádom a színházat! (Miközben a magányt is szeretem, de az egy harmadik téma, hahaha.) Itt vagyok otthon. S az én színházam aztán különösen kedves nekem. És speciális. Ezért vagyok talán kicsit más, mint a többi színházszerető/csináló. Nekem tényleg az életem! Munkafüggő vagyok. Ez néha persze teljesen leamortizál, de mindig kapok új muníciót. A társaimtól, például. Csapatban dolgozunk. Bár ez nem jó szó, hiszen nekünk ez nem klasszikus értelemben vett munka. Hivatás mondjuk?

Most is ilyen időszakot élek. Rendezek, írok, embereket irányítok, színházi ügyeket intézek. (Nem egyedül! Mert nem győzöm elégszer leírni, hogy a Fészek Színház minimum két embert jelent: Anikót és engem. S az az 5-10-20 másik, akik nélkül szintén nincs színház, ugyanolyan fontosak, mint mi!) Szóval most is éppen amortizálom magam derekasan, sokszor érzem, hogy nem bírom már. Aztán mégis. S ez olyan jó!

Január elejére elkészül a Weekend, a végére megírom a Happy New Yorkot, február legelejére összeáll a következő évad is, s lesz egy kis fellélegzésem. Aztán jön a következő etap. És a következő, majd a még következő stb. Így megy ez halálig.

Hiszen ez az életem. 

De most visszaveszek néhány dologból. Így egy időre elbúcsúzom a hétfőimtől, s januárban jövök csak újra.
BÚÉK!