"Néztem a társakat" - Színészélmények
„Sorsa övé, lehetne boldog is,
De egymás ellen él csak egymás közt:
Szomorú faj, de utálatos is.”
(Ady Endre: Tovább a hajóval)
2012. január 9. - Iskolapélda
Egész este nézelődtem.
Másfél éve beszélgettünk Attilával (Cziczó) a közös munkáról.
Akkor még nem tudtam, hogy az író már kész, csak a rendező próbál beleképzelni a produkcióba. És 2010. nov. 27.-e óta játsszuk.
Néztem a társakat, akikkel kezdtem. Mert hiába a huszonévnyi rutin, ha ugyanennyivel fiatalabbakból álló csapatba kell belesimulni. Az bizony újrakezdés, újjászületés, főnixmadárkodás.
Néztem, mennyit változtak; bámultam, mennyit változtattak rajtam.
Mert maga az előadás kevesebbet változott, mint mi csinálók. A versbéli magyar ember jelenik meg benne vidámsiratósan. Kobakunkra mutogatós öniróniával.
Könnyű pezsgős üveggel a kézben a közönség veséjébe látni. Komolyan.
A nézőtéren hagyják. Jólesik nekik, akár egy tisztítókúra.
De nagyon nehéz magára maradt kisgyerekként halni készülni a színésznek.
Anyátlanul. (Hm. Pedig ebben a színházban inkább az apátlanság a színpadi jellemző)
A nézőtérről ezt is hagyják. Mert persze játék.
De nagyon nehéz magára maradt kisgyerekként halni készülni a színésznek.
Anyátlanul. (Hm. Pedig ebben a színházban inkább az apátlanság a színpadi jellemző)
A nézőtérről ezt is hagyják. Mert persze játék.
S milyen furcsa benne, hogy a színész meghajlás után a társakkal összekacsintva a hibákon mosolyog, a nézőktől pedig a siker értő visszajelzését várja.
Aztán a jelmezzel lefejti magáról az estét és visszabábozódik.
Így hiába lendülne karunk egy ölelésre, köszönendő a percet, az eltelt éveket, a felkapott táskákkal együtt szalad tova az őszinte pillanat is.
