2012. január 19. - Gyenge vagyok

Azt most hagyjuk, hogy írója, rendezője vagyok az előadásnak, még azt is, hogy gazdája a színháznak, mert van nekem egy nagyon kedves plusz elfoglaltságom előadások estéjén: technikusként ücsörgök a sötétben.

Ó, de jó kis feladat ez! Mi több: művészet! (Ahogyan mi élünk, nem is csoda.)

Amikor a rendező rendez, én figyelek, s a próbafolyamat során a próbálókkal együtt tervezem a színpadképet. A díszletet Anikó kitalálja, a jelmezeket az előadáshoz passzintja, a technikus pedig fénybe álmodja az egészet. (És hangba.)

Nem annyira bonyolult előadás ez, mégis másfél óra összpontosítást kíván. 
Van nekünk egy csoda fénypultunk (amivel a lámpákat lehet kapcsolgatni), beprogramozva minden, csak húzogatni kell. És néha a zenéket elindítani.
Persze ahhoz, hogy a fény ott legyen, ahol kívánatos, létrára mászik a technikus, és állítgatja a lámpákat. Ez is egy érdekes és felemelő elfoglaltság. (Tériszonnyal meg kiváltképpen!)

A fentebb felsoroltakat normális színházban 4-5 ember végzi. Mi ketten vagyunk Mátéval. (Hogy legyen kivel röhögcsélni. Van min!) Fapados kis színház a miénk. Felszereltségében! De kivitelében maga a csoda! (Egy csipetnyi nagyképűség kell ide, no!)

A ritmus nagyon fontos! Mikor kell a fényváltás, a hangelindulás, a halkítás, a leúszás. Ezek észrevétlen dolgok egy laikusnak, mégis kedves minden nézelődőnek. Természetes. (Ez a jó!)
És kedves nekem, húzogatónak, mert roppant elégedett vagyok, amikor sikerül beletrafálnom: pörög az előadás a láthatatlan ember közreműködésével!

És van nekünk egy legördülő függönyünk...

Az előadás vége felé hirtelen hopp, ott lóg Zsófi mögött. (Mert fekete háttér kell a fehér bútorok elé.)
Nem egyszerű mechanizmus ez.
Már a kivitelezése is több órányi kísérletezést kívánt.
Nulla forintból hogyan oldjunk meg egy bonyolult színpadtechnikai megoldást?
A lehető legegyszerűbb megoldást választottuk: kötélrendszer + masni. Egy rántás, és kész!

Az a baj, hogy ez a rántás nem mindig jön be. Leesik a függöny, vagy nem?
Vérnyomás növelő pillanatok azok, amikor rántok egyet rajta.

Ma leesett. Félig. Mert beleakadt a kanapéba.
Volt már, hogy le sem esett.
Volt olyan is, hogy kioldódott, de nem esett le. Lógott Zsófi feje fölött, emberéletet veszélyeztetve. (Nem ám!)
És volt olyan, amikor lejött a függöny, csak a kötél túl nagy lendületet vett, s ott lógott a hősnő és nézői között.

Hm. Senki az égvilágon nem veszi észre ezeket a bakikat. Csak én görcsölök. Mert szeretek tökéletes lenni. Hülyeség.

A lényeg úgyis az összkép. Ami jó.
(És ez kedves nekem.)