Bogiról írok ma. 2008. decemberében találkoztunk először. A Külvárosi Tankörben, ahol sok-sok deviáns gyerekkel kezdtem drámajátékozni. Aztán az elkövetkező egy évben csak néha láttam. Annyira deviáns volt a lány, hogy sosem járt be a suliba. Az utolsó két foglalkozásomra azért eljött. Megkedveltem. Elhívtam hozzánk, a Fészek Színházba. (És eljött.)

Terka (Káélet)

Kiss Boglárka. Bogi. A nagy Káéletet lányokkal feltöltés hadművelet egyik reprezentánsa. Együtt jött Clauval, Tiával, Dórival. A fiúk házi feladatát én oldottam meg becserkészésükkel. (Szokásos eljárás.) Vadidegen csajokkal és két fiúgyermekkel - Andris és Dédé - vágtunk neki a Káélet felújításának.

Na, az volt egy meló! 

A darab színrevitele egy hahotázós ujjgyakorlatként marad meg emlékeimben. De a női lelkek megnyílása, vívódása, kétségek közötti vergődése ennél a próbafolyamatnál nyert értelmet számomra. (Miközben túl voltam már néhány találkozáson a gyengébbik nem bimbóját kipattintó, virágba nyíló válogatottjaival.)

Olyan próbafolyamatom nem lesz még egy. Így utólag már tudom, hogy az volt a búcsúm a kamaszszínháztól. Nagyon mélyre ástunk. Nagyon nagy hegyeket megmásztunk. 
Bogival főleg. (Azóta is keresem azt a Bogit!)
Figyeltünk egymásra. 

És használtunk egy színjátékszöveget. (Bogi jól használta. Jól kihasználta!)

Lonácska (Iluska2 [Iluska vs Gyöngyöspatak])

Így épült be a csapatba. Petraként.

És azóta járja a maga útját. Ami valójában nem egy ismeretlen út. Sokan végigcaplatják. Sokan hozzá hasonlóan téblábolnak a kereszteződéseknél. Bizonytalanok. (Ő is.)

Nagy erőket összpontosít értünk. (Persze magáért is.) Aztán eltűnik. Majd visszatér. És megint köddé válik. Így megy ez. Megtalálom, keresem. Megérkezik valamikor…? 
Nem várom azt a pillanatot. (Miért? Mert.)

Bogi a társulatban a nő. NŐ! Az asszony. A domina. Fellini hősnője kiszőkítve. (Jelenleg ez a színe.) Nem lehet nem észrevenni. 
De ki akarná nem észrevenni?

Mindig megkapom, hogy szexista vagyok. Egy frászt! Szeretem a szereplőket a szerepeikkel összeegyeztetni. És most nem a színházról beszélek. Mert ebben a közösségben a legfontosabb maga a közösség. Ami sok-sok esendő egyént takar. Ha nem lenne Bogi, talán el sem hinnétek nekem!

Mert ez a lány a kedves mosolyával, telt idomaival, igéző szemeivel, trampli járásával maga a kamaszlány archetípusa. És mit takar ez a két sorban leírt jelzős szerkezet? Egy érzékeny és/vagy hülye kislányt. 

Aki felnőttként kénytelen élni. 
Aki felnőttként akar élni. 
Aki felnőttként szeretne élni. 
(A megfelelő kijelentés aláhúzandó!)

Hány fiú szívét törte már össze!
És hány fiú tiporta meg az ő lelkét!
Mondom: érzékeny és/vagy hülye.
Tipikus lány.
Tipika.

Ja, a színház! Bogitól még nem láttam nagy alakítást a Fészekben.
Miközben tudom, hogy benne van a lehetőség!
A tehetség szerintem nem létezik. Kézzelfoghatatlan fogalom. (Mindenki tehetséges.)
De szívét-lelkét beleadni valamibe, azt kevesen képesek végigvinni.

Bogitól is ezt várom már: végigcsinálni - azt kellene neki!

A Külvárosiban megláttam benne az embert, aki képes lenne belehalni a... a... nagy valamibe. Azóta „csak” a lehetőségét mutatja a nagy megvillanásnak. Petra, Terka, a Petőfi adaptációk leányzói, az improvizációs jelenetek egy-egy hőse mind-mind megcsillantott valamit belőle.

De mikor látom meg a gyémántot?
Ragyogj már végre, Bogi! (Kincs vagy.) 

Alexandra (iluska.wb)