Sokan sokfelől érkezünk, azt sem tudjuk, kivel mi történt aznap, csak annyit észlelünk egymásból, hogy most épp mosolygós, fáradt, sietős, máshol jár, eszik, beteg, elégedett, koncentrálós, ....stb-stb. Azért én mindenkinek legalább egyszer bele szoktam nézni a szemébe, hogy lássam, hogy van, és hogy lássa, én hogy vagyok. Valahogy így könnyebb a színpadon, mert úgy érzem, egy kicsit egybe vagyunk olyankor, és mindenkinek mindenkit érzékelnie kell ugyanabban a pillanatban. Akkor is, ha valaki épp monológot mond a színpadon, mások a színfal mögött lélegzetvisszafojtva várakoznak, vagy készülnek, és a többiek öltözködnek egyik jelenetből a másikba...Mégis minden pillanatban együtt lélegzünk a darabbal.