fotó: GIME

Van valami ilyen kisugárzásom, vagy csak a véletlen műve, hogy mindig a szenvedő alany szerepét játszom? Szandra: kétségbeesett, felcsinált lány. Helén: aki nem kapja meg a srácot a darab végén. Ilus: a harmadik. Margó: ezt leírni nem is lehet. Iluska: elhagyott, kiutált, halott. És Andrea.

Mindezek mellett nagyon hozzám nőtt a karakter. Sokat gondolkodtam, alakítgattam. Többet finomítottam rajta, mint eddig bármely másik szerepemen. Nem ilyennek képzeltem el. Nem ilyennek indult. Mondanám, hogy saját életre kelt… De nem mondom. Mert sosem csúszott ki a kezeim közül. Volt róla egy elképzelésünk, még az első próbákon: egy olyan szerencsétlen lány, akit senki nem fog szeretni, akinek senki nem fog drukkolni, mert idegesítő. Ha valaki túl jó, tiszta, az nem szimpatikus. Valami ilyesmi volt a rendezőúr véleménye. Vitatkoztam vele. De az élet azt igazolta, hogy ez valóban így van.

Nem tudom, hogy kívülről milyennek tetszik majd ez a lány. Kicsit agresszív lett. A nővérével szemben legalábbis. Ki akar törni, harcolni akar. De nem megy. Mert ő nem olyan. Van erre egy jó kis hasonlatom (hasonlatnak hasonlat, a jót nem garantálom): mintha egy végtelen nagy medencébe beledobnák az embert, és apró hungarocell darabokat öntenénk rá. Kapálózik, úszik felfelé, csapkod, de mindig visszasüllyed. Akárhogy próbálkozik, csak egyre mélyebbre kerül, mígnem leér a végtelen medence legaljára. Ahonnan már nincs visszaút.

A visszaszámlálás elkezdődött. 3 nap a premierig. Jó lesz!

„HENRY (békítően) Na! Mi bajod van?
PÉTER Szerinted?
HENRY Fogalmam sincs.
PÉTER Nem tetszik a csaj.
HENRY Mi az, hogy nem tetszik?
PÉTER Nem tetszik. Nem csinos. Nem jó bőr. Ez e.”

Jut is eszembe: láttátok a  Moulin Rouge-t?