Felkelek, cigizek, fürdök, és indulok suliba. Mindig ugyanaz. Az útvonal is amin bemegyek az iskolába. Majd tanórák, itt van egy kis változatosság, de lényegében ugyanaz. Majd irány a színház. Itt is mindig ugyanaz az útvonal, de valahogy mégsem. Már bemenni is élvezet, mert tudom, hogy ha beérek, akkor elfeledhetetlen élményekben lesz részem. Odabent mindig történik valami, amire egy életen keresztül fogok emlékezni. Esetleg egy poén, amit majd még ezerszer el fogunk sütni. Vagy egy beszélgetés Ancsival, amely elgondolkodtató, és mélyen szántó. Esetleg egy felesleges lyukat csinálok a falba, mert éppen nem bíztam benne, hogy képes leszek felszerelni a vetítő vásznat. Ezt még hallgathatom majd Attilától. Vagy egy búcsúelőadás során, rossz helyen szólal meg a zene, hogy Tedd a szíve… Ezt meg Attila hallgathatja még egy ideig.

Karesz (Aha)

De vannak ám rutin dolgok is ebben a színházban. Pl. takarítani, pakolni, stb. De ezeket mind együtt, közösen csináljuk. És még az is lehet, hogy egy takarítás közben hangzanak el poénok, amik megmaradnak, vagy beszélgetünk az élet nagy dolgairól. Hogy is van? Az élet kemény vagy nem kemény? Kitől kapok válaszokat a kérdéseimre? Ha nem is mindre, de a legtöbbre itt a fészekben, ahol élek, ahol élünk. Együtt egy nagy családban. Apa, Anya és a gyerekek. Sőt van még Nagymamánk is. Andai Kati. Mamma. Mindig úgy érzem, hogy folyton csak kapok tőlük. És mit adok én mindezért cserébe? Kapnak visszacsatolást? Esetleg majd a jövőből. Pedig tudom, hogy tudják, hogy tudom. Tudom hogy sokat köszönhetek nekik. És tudják, hogy én ezt tudom, de nem mondom.
Sokat változtam, de még mindig nem eleget. Hamarosan felnőtt leszek. Felnőtt? Mi az, hogy felnőtt? Miből fogom tudni, hogy az vagyok? Nem tudom, de azt igen, hogy egyre közelebb kerülök a válaszhoz. Talán ez az a kérdés, amivel össze lehet foglalni a többit.
Élményben gazdag ez a színház. Egy közösség. Az, amiben úgy érzem, helyem van. Egy csapat, amiben jól érzem magam. Kimondhatom szerintem, hogy egy hely, amit szeretek. Ahol boldog vagyok és elfogadnak úgy, ahogy vagyok. Követek el hibákat, mint mindenki. De nem lecseszést kapok, hanem egy esélyt hogy rendbe hozzam. Egy esélyt, hogy tanuljak is belőle.
Mindig azt mondtam „Én nem vagyok kamasz, nekem az kimaradt”. Már látom, hogy de. Nagyon is, de ez a normális. És nekem szerencsém volt, hogy itt volt nekem ez a színház. Itt van. És remélem még sokáig itt lesz. Szeretem a fészkemet.