2003 végén – még a Vécsey Kamarateatrummal - Bp.-en vendégszerepeltünk.

Janikovszky Évától dramatizáltuk a „Velem mindig történik valami” c. regényét és hozzácsaptunk egy Rejtő bohózatot (Cseberből vederbe). Előadás előtt töviről-hegyire átbeszéltük a technikát és némi félelemmel, de tehetetlenül Edinára bíztuk az egyik jelenet világítását. Ekkor hangzott el a híres mondat: „Minden világos?” Merthogy az lett. Edina az ominózus pillanatban felkapcsolta a lámpákat… a nézőtéren. A négy (igen, annyi) néző hunyorogva jött zavarba a hatalmas és kongó nézőtéren, mi pedig fuldokolva a röhögéstől nyomtuk le a jelenetet… sötétben.

fotó: GIME

Miért most írom le eme klasszikus eseményt?

Talán, mert a héten lenne 86 éves Janikovszky Éva. Ha kézbe venné könyveit a mai kamasz, ugyanúgy magára ismerne, mint annak idején mi.

Talán, mert akkor játszottam utoljára ilyen kevés embernek. Előtte is csak egyszer. A Pompás Gedeont, Rákoskerten. Ahol az Erdélyből jött néző felállva énekelte velünk a darabbéli dalokat.

Érdekes a világ. Ha a Kartali Művelődési Házba 40 néző jön el megnézni: kudarc, a Jemolban 33 fő már full teltház.

Számít-e a szám? Színészként nyugodtan rávághatom, hogy nem! Ha kölcsönösen érdekeljük egymást, mindegy. A társaimon viszont látom néha a csalódottságot, ha még sincs meg a 33. Márpedig a csalódottság (is) teljesítmény-lelombozó szer.

Könyvelőként (színházi vezetőként, stb.) más a helyzet. A támogatások elapadtak, a szponzorok tudják, hogy a színház nem látványsport. Az 1% is feleződött az adótörvényekkel. Csak a néző maradt. Aki szereti, amit a pénzéből varázsolunk. Neki. És persze magunknak.

Egymásra vagyunk utalva. Ha sikerül egy hullámhosszra kerülnünk az előadásban, az nagyon jó. Eltűnik az egymásra utaltságból a kényszer és a jólneveltség. Érzelem és értelem marad.

„A nép ellenségében” beülök a nép - a nézők - közé. A leghosszabb, legdurvább jelenetben. Először még tekergetik a nyakukat, élvezik, hogy egy lettem közülük. Ahogy rájönnek a közös szerepünkre, inkább a földre szegeződnek a tekintetek. Szégyellni kezdik, hogy velem kell lenniük. És onnantól titokban kívánják már, hogy én (a szerep) győzzek. Hogy ne kelljen megint veszíteniük.