Mindig csak hírből hallottam arról, hogy milyen mekkora élmény az a bizonyos Bugyifeszt. Tavaly valahogy nem sikerült részesülnöm belőle – valamiért nem mentem le –, de idén már megúszhatatlannak tűnt, hogy én is kapjak valami ízelítőt ebből a legendává avanzsálódott, sok helyről összejött emberek egymásról való tanulásáról szóló fesztiválból, ahol azért nézők is megfordulnak egy-két előadás erejéig. Sőt, szűz fesztiválozóként úgy volt, hogy még foglalkozásokat is fogok tartani a hol ismerősökből, de számomra inkább ismeretlenekből álló csapatnak. Aztán a megúszhatatlan megúszhatóvá vált: lebetegedtem. És a megúszható megúszhatatlanná, hiszen játszottuk a Májlájtot, amit valakinek adaptálnia kellett az új térbe – mivel én rendeztem az előadást így rajtam kívül ezt más nem csinálhatta meg, nem mintha szerettem vagy hagytam volna.

Szóval végül is lekerültem Bugyira, egy nappal később, fél napra, hogy le tudjuk játszani a Májlájtot. Mivel a foglalkozásokból teljesen kimaradtam így az igazi, „bugyifeszt-feeling”-nek nevezett érzés idén is elkerülte érzelmi világomat, de annál gazdagabb élményben részesültem azáltal, hogy a színház aulájából a helyi községháza irodájába kellett adaptálni az előadást. Első ránézésre – már félig berendezett tér fogadott, ami hol tetszett, hol nem (a berendezés még elfogadható volt az, hogy mindez nélkülem ment végbe, már kevésbé, de a tény, hogy összesen két óránk volt próbálni segített átlépni a hiúságomon) – egészen könnyűnek tűnt a feladat. Sőt kifejezetten hangulatos és szinte teljesen új előadás volt kilátásban, amikor elkezdtem elképzelni, hogy milyen lesz. Fejben már készült is a teljesen új Májlájt, majd jöttek újra előjöttek a, valahol a próbaidőszakunk elejéről-közepéről ismerős konfliktusok, miszerint én próbálni akarok, a többiek meg játszani, kajálni és minden mást csinálni. Ilyenkor én általában közlöm, hogy dolgozunk, mire ők lelkesedésükben kitűznek a fejemre egy „wanted”, vagy „public enemy” feliratot és nagyon utálnak. Meg persze össze is veszünk stb. Az eredmény pedig általában az, hogy utólag élvezik, hogy dolgoztunk, hogy megint ezzel foglalkozhattak és, hogy játszhatnak.

Úgyhogy a tiszteletkör után – amit fele annyira se jó futni, mint a Margitszigeten egy kört – végül is elkezdtünk ötletelni, meg végigmenni az előadáson, hogy mi, hogy legyen, hova menjenek. A totális átalakításból semmi nem lett – hozzáteszem: lehet, hogy szerencsére. De érdekes feladat volt a próba azon része, amikor megkíséreltük valóban a községházára átültetni az előadást – a könyvesbolt például a helyi könyvtár lett. Ez az előadás szempontjából is hasznos volt, hiszen végre tisztábban láttam, hogy mi hiányzik belőle ahhoz, hogy ezt meg tudjuk csinálni – konkrétabban: mi hiányzik ahhoz, hogy a Fészek Színház aulájában is meg tudjon szólalni a Májlájt.

Bár senki nem hitte el, hogy szűkös lesz a két óra próbálni, az első előadás kimért határozottsággal bizonyította az igazamat. Nagyjából mindennek a fele történt meg úgy, ahogy megbeszéltük. Ajtók nem nyíltak akkor, amikor kellett volna nekik, emberek a környékén sem jártak annak a helynek, ahol lenniük kellett volna és néha a jelenetek is csak nagy vonalakban hasonlítottak valós képükre. Első összpróbának viszont remek volt, míg a második előadás első előadásnak. Ott minden klappolt – amennyire klappolhat egy előadásnál. És valahogy annak is volt valami bája, hogy éjjel egykor fáradt emberek fáradt embereknek adnak elő valamit és megpróbálni energiát kisajtolni onnan, ahol már alig van energia – és ez sokszor még sikerül is. Ez tényleg hangulatos és szép volt. Az meg különösen lenyűgöző, hogy a szereplők éjjel egykor is maximális energiával ugrottak neki a dolognak – az persze kár, hogy komoly energiát kell abba fektetni, hogy minderre hajlandóak legyenek, de ez nyilván ilyen tinédzser dolog.

Annak viszont örülök, hogy így sikerült elbúcsúztatni a Májlájtot – ráadásul egy maratoni, dupla előadással. Jövőre is repertoáron lesz még, csak egy egészen másik előadás – hogy aztán ebből mi tud megvalósulni azt meglátjuk. Egyébként először ment fesztiválon általam rendezett előadás és izgalmas tapasztalat volt abból a szempontból, hogy hogyan lehet egy új térre adaptálni egy helyszínspecifikus produkciót. Ha van az embernek rá ideje, akkor gyakorlatilag olyan, mintha újra rendezné, de csak pár alkalomra, hiszen soha többé nem láthatja úgy. Ettől van az egésznek valami egyszerű szépsége. És ha úgy vesszük ezáltal részesültem a bizonyos „bugyifeszt-feeling”-ben, csak egy nagyon sajátos verzióban.