Kellemes hétkezdést kívánok minden olvasónak! Már csak öt nap van a hétvégéig. Ezen a héten én szerkesztem a blogot, és a visszaemlékezés jegyében fog telni a hét. Páran a társulatból felidézik, és megosztják emlékeiket: Milyen volt megismerni Attilát és Ancsit? Hogy kerültek be a Fészek Színházba? Miben segített, mit változtak azóta? Mit jelent nekik? Ilyen kérdésekről fognak írni a társulat tagjai a héten (lesznek persze a megszokott próbanaplók, és talán még 1-2 más is). A hetet természetesen, mint heti szerkesztő, én indítom, a saját emlékeimmel. Szóval emlékezzünk!

Hat évet kell visszamennünk. Engem is meglep, hogy már ilyen régen kezdődött. Akkor másodéves voltam Etyeken, az azóta jobblétre szenderült Kolumbusz Kristóf Humángimnáziumban. A tanévnyitón az igazgató felsorolta, milyen új tanárokkal bővült a névsor. Köztük volt Cziczó Attila, aki nem tudott eljönni, de drámát és médiát fog tanítani – mondta az igazgató. Erre mindenki felnevetett, az igazgató úr meg megharagudott, hogy nem szép dolog másokat a nevük miatt kinevetni. De nem látta, hogy amikor kimondta a nevet, a háta mögött éppen felmászott az asztalra egy macska, és lenyúlt egy csirkecombot (előtte volt ott valamilyen produkció). Ezért volt a nevetés. Macska és Cziczó, haha. Ez az első emlékem Cziczó Attiláról. Ott se volt.

De aztán megérkezett. Megalakult a médiás-filmes, és a drámás csoport. Engem persze a filmes érdekelt, elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha kiálljak egy színpadra. Egy kis csapattal elkezdtünk hetente összeülni, beszélgetni, tervezni egy kisfilmet, amit majd leforgatunk. Én voltam a leglelkesebb. Attilával mindig ott volt egy magas, vörös hajú nő. Néha mondott vagy kérdezett valamit, máskor meg csak olvasgatott. Egyszer megkérdeztem magamban: „Ő kicsoda? Mért követi folyton Attilát? Mit csinál úgy egyébként?" Ő volt Ancsi.

Elkészült a kisfilm, a tanév véget ért, én meg gyorsan kitaláltam, hogy elmegyek nyáron Attila filmes-drámás, nomád (akkor még) táborába. Így is lett, bár a drámától még mindig mereven elhúzódtam, földönkívüli idegenként tekintettem rá. De jól éreztem magam, új barátokra találtam. Ott ismertem meg pl. Bandit, Verát, Gusztit, Danit. Aztán visszatértünk a nagyvárosba, Etyeken meg bezárt az iskola. Ancsi és Attila nem mondtak le a színházcsinálásról, Ancsi munkahelyén, egy bizonyos Jemol nevű szerszámgépüzemben összejött 5-6 ember, megalakult a gárdonyi-pesti Fészek Színház, és elkezdtek próbálni. Nekem megritkultak a találkozásaim velük. De ha volt rá alkalom, mentem. Megismertem a Fishmojo-t. Imádtam a Káéletet. És azóta is. Attila jobbat nem írt soha.

Lassan beintegrálódtam a fiatalok közé. Eljárkáltam velük bulizni, fesztiválozni. Megint közel kerültem Attilához és Ancsihoz, immár végérvényesen. Aztán egyszer egy nap Attila felhívott, hogy nincs-e kedvem a készülő második előadásban, a Fémben kellékesi munkát végezni. Tartottam tőle, de persze igent mondtam. Lehet, hogy tényleg szükség volt egy kellékesre, de azt gyanítom, Attilának jobban számított, hogy valahogy még jobban bekerüljek a társulatba. Hogy ne legyek annyira egyedül a világban. Bekerültem, elkezdtem próbálni, még több embert ismertem meg, társulati tag lettem. Valahogy magától értetődő volt, hogy a következő előadásban, a HáRoMnőVÉrben már szereplő leszek. Szerintem Attila ezt elég hamar tudta.

És nem volt megállás. Újra megcsinálta a Káéletet, eljátszhattam benne Pétert, az álomszerepemet.  Voltam nála informatikatanár, kommunista miniszter, önjelölt kisgengszter (hiányzol ám, Lali!), legutóbb pedig egy pap. Nem lettem színész, nem is leszek, de sokat tanultam. Ma már nem állok háttal a nézőknek (remélem). És a színjátszás csak a fele. Attila és Ancsi a magánéletben is hatalmasat segítettek, és segítenek máig. Ha bajom van, segítenek, tanácsot adnak, ha hülye vagyok, leszidnak. Nélkülük most nem lennék sehol, nem lennék senki. Persze a színjátszás egy hobbi, mellette van sok más minden. Sokfelé szólít a kötelesség. Már nem csak a Fészeknek élek. De ez így van rendjén. Teljesen sose válok el tőlük. Attila, Ancsi, köszönöm nektek az eddig hat évet, remélem, még tízszer ennyi vár! Akármi lesz, akárhova is szólít majd az élet, egy részem mindig ott lesz veletek.