Mona Lisa nem mozog
Hogyan lehet egy festményből színházat csinálni? Nagyon közel áll hozzám a téma, hiszen régóta foglalkoztat, miként is lehetne különféle művészeti ágakat egy közös alkotássá kovácsolni. Van is erre egy tervünk (Cziczó) Attilával, sokszor színezgetjük, beszélgetünk róla, de ez egy más téma, majd egyszer megvalósul, és akkor majd arról írok. Vagy nem. Sok terv elvész az időben, de jó róla álmodozni. Persze vannak tervek, ötletek, amik újra és újra felbukkannak, őrizgetem őket, csiszolgatom, így nem felejtem el. Hátha egyszer…
Ma délelőtt erről gondolkodva azt találtam ki, hogy annyi az ötlet (és szerencsére fantáziám kimeríthetetlen), hogy néhány kedveset átadnék belőle bizonyos tanítványaimnak, hátha nekik lesz idejük megvalósítani. Már persze, ha érdekli őket! Így talán nem csak az én agyamban kavarognak, hanem végre testet is öltenek. Na de, hogy kanyargó gondolataimat visszatereljem: festmény. És színház. Sokféleképpen el tudom képzelni, hogyan is lehetne. Hiszen a színház is egy művészeti forma, ahol egy belső kép, egy emberi üzenet közvetítődik. Alkotó(k) fogalmaz(nak) meg valamit saját mag(uk)ából, hogy aztán kitárja(á)k a közönség felé. Azok meg vagy elveszik, vagy nem. Vagy máshogy, mint azt az alkotó(k) gondolta(ták). Amúgy szerintem ez a legizgibb. Jaj, már megint elkalandoztam, úgyhogy ezt majd máskor fejtem ki, mert mai feladatom nem ez. Tehát. Minden művészeti forma ugyanarra a sémára épül. Kirakni a belsőt. Valakiknek. Mindenkinek. Ebből a szempontból a festmény nem különbözik egy színdarabtól. Szerintem amúgy a művészet maga az alkotás folyamata. El tudnám képzelni, hogy egy-egy elkészült mű soha nem kerül nyilvánosságra, sőt megsemmisül, mint a mandalák, de hát európai civilizáció mellén növekedtünk, ne legyünk álszentek, nekünk ez jutott. Fontos a megmérettetés, fontos a visszacsatolás, a fizetség alkotásunkért, anyagi és szellemi értelemben egyaránt. Szánalmas, de ez van. Jó-jó, visszatérek. Próbálom rendszerezni elgondolásaimat festmény+színház kapcsán. Pontokba szedem, hátha ez segít:
1. Szószínház. Nekem ez különösen kedves, ezt szeretem a legjobban. (Gondolom észrevettétek, sokat pofázok…) Amúgy szerintem ide tartozik még a zenés színház és versszínház is, hiszen ott is a szöveg lényeges. Arisztotelész szerint hat elem szükséges a színházhoz: cselekmény, szereplő, ötlet, nyelv, dal és látvány. Szószínház esetében főleg az ötlet és a cselekmény eredője lehet a festmény.
1.1 Először klasszikus értelemben véve nézzük, és itt most nem térek ki a színház alakulására az ókoritól a XXI. századig, ezt el lehet olvasni szakkönyvben, ha valakit érdekel. Tehát a drámaíró különös késztetést érez és megírja drámáját. Mondjuk egy festmény kapcsán. Mert megérintette. A hangulata. Vagy a jobb sarokban a kislány a labdával. Vagy az érintette meg, ahogyan készült. Vagy az érintette meg, aki készítette. Vagy nem érintette meg, hanem felbosszantotta. Teljesen mindegy, érzéseket indukált benne a kép. És gondolatokat. Melyeket számos más gondolat követett és elkészült az ő műve. A festmény kapcsán. Mint például Yasmina Reza: Művészet című drámája, vagy Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe című kisregénye, ami mondjuk nem színdarab, de egy festmény áll a középpontjában. Illetve nem egy festmény, de ezt hagyjuk, mert egyik kedvencemről lévén szó, órákat tudnék róla filozofálgatni, de most nem ez a téma. Tehát megvan a dráma, illetve nincs meg, mert még előbb adaptálni kell színpadra, ha egy regényről van szó, de ez előbb-utóbb meglesz. Aztán jön egy rendező a receptben, akit megérint a dráma témája. Mondjuk a hangulata. Vagy a főszereplő kislány a labdával. Vagy a drámaíró. Esetleg ő maga a drámaíró (hihi), vagy nem érintette meg, de felbosszantotta, mindegy, különös késztetést érez, hogy érzéseit, gondolatait színpadra ültesse a dráma kapcsán. Aztán jönnek a színészek, akiket megérint (jobb esetben, rosszabban csak pénzt kapnak érte), blablabla, meg a stáb, meg a, meg a… Készen lesz egy színdarab! Kiindulópontja egy festmény volt. Mondjuk ez nem biztos, hogy látszani fog, de mégis így van.
Yasmina Reza: Művészet című darabjából készült előadás a Maison de la Culture-ben
1.2 Mai, trendi, modern színház. Persze még mindig szószínházról beszélek. Annyiféle van, ezt nem lehet rendszerezni, néhányuk talán a jövőben klasszikussá válik, vagy már annak számít, többnyire kísérleti színházak, vagy mittudomén, nevezzük őket függetleneknek (hihi), nem lehet általánosságban beszélni, a mai szabad színházi formákról, örülni lehet nekik, hiszen színes, változatos, réteges, izgalmas. Vagy nem, de ezt tényleg hagyjuk, szubjektív gondolatoknak most itt nincs helye. Amúgy szerintem a színházak megítélésében sincs, persze ezt a megatrendi és megkérdőjelezhetetlen kritikusaink nem így gondolják, mindegyik megközelíthetetlen elefántcsonttornyában osztja az észt, csak saját magára gondolva, és zárt klikkeket alkotva, néha úgy érzem, sajátos kis falansztert építenek maguknak, ahonnan se ki, se be, vagy kaszt, ahová születni kell, hol van itt az odafigyelés, a megértés, már úgy értem, hogy az alkotó(k)ra, vagy a közönségre legalább? Hiszen ők a szakma szakemberei, segíteni kéne, hozzáadni, nem fikázni, na mindegy, azért mondja meg már valaki nekem, mit jelent az, hogy „színházilag értelmezhetetlen számomra a darab”, vagy „már első ránézésre sem néztek ki színészeknek” (a szereplők)? Igen, ez elhangzik kritikusi szájból (amúgy mi az a kritikus?, nekem olyan önjelölt, aki a művészetében nem elismert és sértődött értelemmel bír, pedig nem így kéne) ma, a XXI. században, az elvileg sohailyenkorlátokatnemtűrő, szabad és kreatív színházi világban. Majdnem felhúztam magam. Kis kerülő, de ismét visszatérek, tehát a modern és nem kőszínházi világban is lehetséges olyan megvalósítás, amiről az előző bekezdésben írtam. De ebben a kategóriában sokszor jellemző a közös alkotás. Egy társulat, társulás, alkotóközösség együtt gondolkodva hozza létre színdarabját. Mondjuk, mert közösen ellátogattak a Szépművészeti Múzeumba, és együtt csodálkoztak rá a labdás kislány képére. Vagy egyikőjük amúgy festő. Vagy most ilyet találtak ki, mert ilyen még nem volt. Vagy, vagy…, a lényeg itt is a mondanivaló, ami jelen esetben egy festmény kapcsán született a csapatban. Közösen gondolkodva, kezdődik el az alkotófolyamat (ahány társulás, annyiféleképpen), melynek végén a csoport üzenete formálódik meg egy színdarabban. Kiindulópont pedig itt is egy festmény.
2. Minden egyéb, nem szószínházi forma. Mozgásszínház, táncszínház, fizikai színház stb. A lényeg, hogy a mondanivaló szavak nélkül közvetítődik. Az arisztotelészi hatosból itt az ötleten kívül elsősorban a látványt inspirálhatja egy festmény. Megvallom, a nem szószínházi forma eléggé távol áll tőlem. Szívesen megnézek egy-egy ilyen előadást, de az alkotófolyamatba nem látok bele. Azért nem lehet annyira különböző a szószínháztól, csak szavak helyett másfajta nyelvet használnak. Festmény inspirálta előadás itt is elmesélhet egy történetet, egy gondolatot, közvetíthet üzenetet, de egy hangulatot is, ami mondjuk a festményre jellemző. Vagy mindent együtt. A mozgás, a mozdulat sokkal pontosabban és árnyaltabban képes kifejezni magunkat, persze, hiszen a legősibb kommunikációs forma, de sajnos a civilizáció sokat rontott felismerési képességeinken. (Lám-lám, én is be vagyok zárva a szavak fogságába, de még hogy…!) Így aztán fennáll a veszélye annak, hogy sok néző nem ismeri fel a festménnyel való kapcsolatot, hiszen sok az áttét (már maga a festmény+színház, aztán a festményből eredő ötlet, plusz a nonverbalitás), mint ahogy szerintem sok ember van így magával ezzel a színházi formával amúgy is. Hát kár, és itt magamra is gondolok…! Szóval amúgy itt is mindent lehet, amit a fenti pontokban már felsoroltam, de ez a színházi forma alkalmas arra is, hogy esetleg pusztán csak a festményre, mint fizikai megvalósulásra összpontosítson. Arra gondolok, hogy nem a festmény keltette érzések továbbgondolása mutatkozik meg a darabban, hanem egyszerűen a festmény maga, mint vizuális forma. Végeredmény szempontjából nem mindegy, hiszen ilyenkor egy képből (festmény) szintén kép lesz, persze olyan kép, aminek időbeli korlátai vannak, élő, fizikailag jelen lévő emberek közvetítik és (jobb esetben) mozog, de mégiscsak látványból látvány lesz. Maga látvány, ami érzéseket közvetít. Ugyanaz történik, mint amikor állok a festmény előtt. Nem tudok ilyen előadásról, bár gondolom, nem csak az én fejemben született meg ez az ötlet, hiszen az ötlet terjeng, mint a vírusok, mém - így mondják szaknyelven -, de persze tudományos magyarázat még nincs (mint a flogisztron), a jelenséget észleljük, elméleteket gyártunk rá, de még nem tudjuk pontosan, hogy is van, mert ugye azt már mindenki észrevette, hogy ugyanaz az ötlet, elmélet, gondolat stb., tehát valamiféle emberi agy által létrejött elméleti dolog egyszerre több helyen felbukkan a Földön, ugyanabban, vagy közel ugyanabban az időben. De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, visszatérek az eredeti gondolathoz. Szóval egy ilyen előadást, így belegondolva elég nehéz lehet megcsinálni, mert hogyan veszed rá az alkotókat, hogy ne adjanak hozzá semmit magukból, gondolataikból, érzéseikből, hanem pontosan a képet valósítsák meg a színpadon? Hm. Talán lehetetlen, de kísérleti színháznak elmenne. Mondjuk Mona Lisa ül a színpad közepén, karosszékben, erkélyen, a háttérben folyó, bokrok, fák, szóval, mint a képen, mi a nézők, a szobából nézzük, nézzük, úgy kilencven percig. Na jó, csak hatvanig. Szerintem Mona Lisa nem mozog, mert ez egy olyan nem mozgós kép. Ellentétben Vincent Van Gogh Csillagos éjszaka című festményével, na, az mozog!
Vincent Van Gogh: Csillagos éjszaka
3. Színész nélküli színház. Létezik ilyen kísérlet, Magyarországon például Kálmán Eszter Hamupipőke című előadása. Sajnos nem láttam, pedig nagyon akartam, az idő az idő. Úgy hallom, nem nagyon értették a nézők, nem jött be. Pedig ezzel a technikával igazán pontos előadást lehetne készíteni egy festményből. Amúgy nem értem ám a gondolatot, ezért is akartam megnézni, hiszen a színház olyan művészeti forma, ahol meghatározott időben és helyen, élő ember közvetíti az alkotást a befogadónak. Értitek: ember. Ha nincs ember, az nem színház. Valami más. Az ötlet jó, vagy legalábbis érdekes, csak ki kéne rá találni valami más nevet. Na, erről ennyit.
A végére, igen, mindjárt végzek, elmesélek egy szintén régóta bennem élő ötletet. Mi van akkor, ha megfordítjuk. Hogyan lehet egy színdarabból festményt csinálni. Persze erre is van ezer ötlet, neeem, nem sorolom fel, csak egyet. Sajnálva osztom meg remek ötletemet, mert lehet, hogy lenyúlják - persze tök mindegy, úgyse lesz soha pénzünk rá, hogy megcsináljuk -, amúgy az ötletnyúlást én nem tartom bűnnek, elkerülhetetlen, szóval, tessék közre adom: szóval van egy színdarab, az az igazság, nekem tök mindegy, hogy miről szól, mondjuk jó lenne, ha lenne benne valami funkciója a kiborogatott folyadékoknak, például az általunk is játszott Ibsen darab, A nép ellensége, pont jó lenne, de szerintem egy csomó más dráma is alkalmas, tehát van ez a bizonyos dráma. A színpad le (vagy be) van borítva mondjuk 60x60-as négyzetekkel, hogy milyen anyagból, azt most még nem tudom, utána kéne nézni, mi alkalmas. Tehát megy a darab, a színészek folyamatosan, vagy a megfelelő dramaturgiai pontokon színes vagy egyszínű folyadéko(ka)t borogatnak, locsolnak, kennek, széthordanak a mozgásukkal, esetleg a táncukkal, az a lényeg, hogy a darab végére mindenhová jut ebből a folyadékból, ami persze festék. Az előadás végé aztán gyorsan (ez is szempont) le lehet szedni a négyzetes borítást a színpadról és odaadni egyet-egyet a nézőknek ajándékba. Soha meg nem ismételhető, egyedi festmény. Húúú de jó lenne.
---------------------------
Olvasásra ajánljuk: