Az előadásra való felkészülés nálam mindig több fázisból áll. Sminkelés előtt felveszem a jelmezem, s már ez is segít a szerepemre hangolódni. Közben pedig már a karakteremre gondolok. Végigjárom fejben a helyzeteket a karakterrel, mit, hogyan is csinál ő.

Ezután az alatt az egy vagy fél óra alatt, ami az előadás kezdetéig van, magamba zárkózom, csendben vagyok, és próbálok „átalakulni”. Úgy gondolom, legtöbbször sikerül azt a formát hoznom, amit a szerep megkíván. Néha valamiért pedig nem tökéletes a dolog. De ez az én szintemen, úgy gondolom, még belefér. Hiszen nem vagyok profi. Szerepbe kerülni, a karakterem tulajdonságait felvenni nagyon jó érzés, mert így megtapasztalhatom, milyen is más típusú embernek lenni.

Ha civilként játszik az ember, akkor az már nem a karaktere, hanem a saját tulajdonságaival ruházza fel a "szerepét". Azt nem mondom, hogy saját magát játssza, hiszen azt a legnehezebb.

Én nem szoktam figyelni a nézőteret. Azt gondolom, nem tesz jót nekem. Ha valamit észrevennék, azonnal kizökkennék.

Az előadások végén nagyon jól tud esni a taps a nézőktől, mert ez azt jelenti, hogy tetszett nekik, amit láttak, tehát jól csináltam, amit tennem kellett. Ha tudom, hogy előadás közben elrontottam valamit, egyes dolgok nem úgy sikerültek, ahogyan azoknak kellett volna, akkor mindig rosszat érzek. Azt, hogy nem jár a taps, nem érdemlem meg. Pedig mégis kapom, kapjuk. Miért? Mert a néző hálás. Látja a sok munkát a darabban. A karakterekben. A karakteremben.