Guszti ötlete/kérése, hogy meséljünk a színházon kívüli (szabad)életünkről. Jó. Nekem spec. nem sok van. A zene és a kosárlabda. Előbbi annyira nem is távoli, de a gyűrűhuzogatás már inkább. Vagy nem? Mert az az igazság, hogy használom mindkettőt a másiknál: a színházat a pályán, a sportot a színpadon. Taktika és színészkedés, hahaha! A sport nekem kikapcsolódás. A győzelem íze, egy szép kosár, vagy egy tökéletes passz hihetetlen örömöt okoz. Ahogyan a taps, az elismerés a színházban. S mindkettő csapatjáték.

Egy ideje már az öregfiúk között nyomom. Belassultam, megtottyantam. De a játék maradt ugyanaz. Amikor még öcsémmel együtt vittük a gárdonyi csodacsapatot, például. (Micsoda sikereink voltak!)

Néhány éve írtam egy szösszenetet a témában. Most ezt olvashatjátok. Hajrá!

Gárdony DSE (2006)

Öregfiúk az utolsó vérig

A férfiak zöme, a statisztikákat meghazudtolva, igenis szeret mozogni. Nem olyan gyorsan, néha nem is nagyon lelkesen, de felhúzza a sportcipőt, és uccu!

Jellemző, hogy már a második szóval kirekesztek. Kedves hölgyek, elnézésüket kérem előre is, de úgy ültem le a monitor elé, hogy most aztán nagyon frappánsakat írok, s a női kosárlabda, még profi szinten is, inkább kedves nekem lassúságával és bájos nyögdécseléseivel, mint jópofa. Mondom ezt annak ellenére, hogy számomra a sportvilág egyik legszimpatikusabb alakja Rátgéber tanár úr és punkzenész, aki bizony igencsak markánsan letette voksát a női szakág mellett! De mit tegyek? Én Jabbar és Magic urakon szocializálódtam a nyolcvanas években frissiben bevezetett kábeltévé előtt ülve, majd a székesfehérvári ARÉV csarnok parkettáin őket imitálva próbálkoztam az NB I ifibajnokságában maradandót alkotni. Kevés sikerrel, de ez már a múlt.

Visszatérve a témához: górcső alá veszem a budapesti amatőr férfi bajnokság senior csoportját, nagyokat hahotázva mesélek a csapatokról, játékosokról, bohócokról, s talán sikerül megismertetnem a laikusokkal is ezt a mikroközösséget, kedvet csinálva az eddigi életükben még labdát soha kezükben nem tartó puhányoknak is, hogy pattogtassanak és találják telibe a gyűrűt!

Majdnemsport

Az öregfiúk – azaz seniorok – 35 éven felüli markáns tekintetű, lassan mozgó, határozott férfiak, nagyrészük sohasem ért el valamire való sikereket profiként, ám van néhány húzónév, akik ellen játszani még ezen a szinten is élmény. Sajnos én is a nagyobbik csoportba tartozom, s ugyanolyan lelkesedéssel fogadom, amikor Halm Roland, vagy Horváth Bors Pista éppen hülyét csinál belőlem a palánk alatt: ilyenkor úgy érzem, hogy nekem is volt közöm ahhoz a gyönyörű két ponthoz. És tényleg. De hagyjuk a sztárokat, az igazi téma, ami megéri ezt a párszáz leütést a billentyűzeten, az a béndzsa bagázs, aki negyvenen felül is képes térdzoknit és atlétatrikót felhúzni magára, csak sikerüljön neki legalább egy ziccert a kosárba juttatnia, és a legfontosabb: győzzön a csapat! Egyszerű dolgom van, mert akárhogy is számolom, öt alfajra lehet bontani a parkett ördögeit, őket mutatom most be.

A hierarchia csúcsán szerepelnek a már ifjú korukban labdát vezető legügyesebbek. Általában az ő jelenlétük határozza meg egy mérkőzés kimenetelét, gyakorlatilag ők a csapat maga, a kiszolgáló személyzet rejtett rajongással rohangál mellettük a pályán, ám a labda birtoklása kizárólagosan a menőket illeti. Közöttük találjuk a hajdani válogatottakat, gólkirályokat, velük játszani tényleg nagy élmény!

A következő csoport a majdnem nagyon tehetségesek kasztja, akik gyakorlatilag ugyanabban a magasságban helyezkednek el a képzeletbeli rangsorban, mint a sztárok, de halványabb kéz- és lábügyességük okán, sokkal inkább dumájukkal vívják ki e pozíciót. A reklamálókról van szó, akik mindig mindent jobban tudnak, általában idegileg kikészítik az ellenfelet, a bírót, néha még a saját csapatukat is, így biztosítva szabad utat a pontszerzéshez: normális ember inkább félreáll, hadd dobja meg a harminc pontját a négyszer tíz perc alatt, legalább addig is csöndben van!

Következik a harmadik halmaz, az alkatilag kosárlabdára termett, közepesen tehetséges, önmagukból a maximumot kihozni képtelen, de inkább ügyesnek, mint bénának nevezhető középjátékosok. Ők azok, akik betartják az alaputasításokat, tisztában vannak a kosárlabda védekező- és támadójátéka közben alkalmazható szisztémákkal. Ők a csapat gerince, akik őszintén hisznek a sport szellemiségében, tisztaságában, s nagyon meg tudnak lepődni, amikor egy eltorzult arcú vadállattal találják magukat szemben, vagy éppen nem értik, miért kell a pálya lehető legtávolabbi helyéről, kifordult testtartással, három védővel a nyakában, mégis kosárra dobni, miközben ugye ott áll ő, a megbízhatóság szobra, kétméterével kilógva a sorból, csak bepöccintenie kellene azt a labdát, de még sincs passz. Sajnos rájuk jellemző leginkább az elpattanó húr, váratlanul kiborulnak, ingerülten vitatkoznak, kiszáradt szájjal ordibálnak, kétségbeesetten próbálják megvédeni az eszmét, a tisztajáték létjogosultságát, aztán persze előtör belőlük is a vadállati ösztön, pusztítani kezdenek, majd öt büntetőhiba után sírásra görbülő szájjal ülnek kipontozódva a kispadon, már félidőben. (Nem árulok el nagy titkot, közéjük tartozom én is, a francba!)

A rambók és a vizesfiúk

Még két alaptípus található a pályákon, a két legviccesebb. Megmagyarázhatatlan, de vannak emberek, akik a tökéletes alkalmatlanságuk ellenére is szeretnek részt venni bizonyos játékokban, a sportágra jellemző szinte valamennyi sajátosság hiányzik belőlük, mégis ott vannak a többiek között, akik hol kedves, hol gunyoros lenézéssel, de megtűrik őket maguk között. Őket két csoportra lehet osztani, s nem csak a kosárlabdát véve alapul.
Vannak az atlétikus, erős izomzatú, kockafejű rambók, akiket csak az különböztet Stallonétól, hogy soha az életben nem mászkálhattak legálisan félmeztelenül emberek – de főleg nők – között a hétköznapokban. Nekik hihetetlenül fontos, hogy létezik öregfiúk bajnokság Budapesten, edzéseken és bemelegítésnél a mennyezetig ugranak fel, három lépéssel szelik át a pályát, a mérkőzésen mégis perceket kapnak a bizonyításra, ami nem véletlen, mert gömbérzékük gyakorlatilag a nullával egyenlő, egy laza csuklómozdulattal átverhetőek, és még csak észre sem veszik a létezésüket körülvevő iróniát! Persze az igazi színterük a lefújás után üresen tátongó középkör, amikor mezüket letépve magukról forognak körbe-körbe, megfeszített mell- és hátizommal, miközben csík szemeikkel a távolban ágaskodó gyűrűt fixírozzák: hollywoodi western film, a párbajozó főhősök, a szép és a csúf.

A legviccesebb, ugyanakkor legkedvesebb figurája a pályáknak a lótifuti vizesfiú. Nem véletlen, hogy komoly iparág épült személyére a film- és televíziós szakágban, nélkülük nem élet az élet. A pálya melletti (kis)padok nélkülük sosem kopnának el, ha nem látnánk őket, sosem hinnénk el, hogy igaz a mondás, miszerint saját lábában is eleshet egy élőlény, ugyanakkor lelkesedésük nélkül nem lenne értelme az egész sportmicsodának. Bármi gond van a taktikával, ha nem megy a passz, ha kipörög a labda, mindig kéznél vannak, hogy vállalják a felelősséget, ahogyan akkor is, amikor elfogyott a csapat vize, s a kiszáradástól mentik meg társaikat a villámgyors léptű béna fiúk. És nem utolsó sorban, a szentimentálisabb sportbarátok őket nézve jelentik ki remegő hangon: ezért érdemes!

7+ SC (az "öregek" viccesek és őszek)

A kiegészítő show-elemek

Ennyit a játékról és a játékosokról, talán még a kiegészítő show-elemekről ejtenék néhány szót, a kosárlabdapályák bohócairól: a bírókról és edzőkről. Ők is jelen vannak a mérkőzéseken, pedig abszolút nincs rájuk szükség. Akkor meg minek? Elmondom. A játékvezetők, mert így szebben hangzik, gyakorlatilag a zsebpénzükért hajlandóak felvenni az idétlen szürke ruhájukat, fontos kellékük a síp, amibe ész nélkül fújnak periodikusan ismétlődő időközönként, tulajdonképpen az egyetlen olyan résztvevői a mérkőzésnek, akiknek fogalmuk sincs a kosárlabda szabályairól. Saját tapasztalatból mondhatom, hogy ugyanakkor kiemelkedő empatikus képességekkel rendelkeznek, a kicsiket – mivel általában ők maguk is apró, köpcös emberek – eleve védik a nagyoktól, így biztosítva a logikát mellőző esélyegyenlőséget a palánkok alatt. Elszánt tekintetük a lefújás pillanatában mosolygósra vált, kiváltképp, ha a hazai pályán játszó csapatvezető hanyag eleganciával jelzi feléjük, hogy számlát nem kér a közreműködésért.

És az edzők. Hogy miért hiszik el nélkülözhetetlenségüket, fogalmam sincs. Legfontosabb tevékenységük a jegyzőköny írása, vagy a játékidő mérése, gyakran látni, ahogyan tollal, vagy stopperral kezükben, ordítva ugranak a pálya szélére, és mindenféle szakszavakat ordibálnak hol saját, hol az ellenfél játékosainak, majd nagyokat hadonászva próbálják meggyőzni a bírót igazukról. Ez a legjobb, amikor két agyilag nullához közelítő homo sapiens-szerű lény kommunikál egymással, levegő- és frissvíz felvételt biztosítva a fújtató csapatoknak.

Ilyen ez a kosárlabda, ez az egészségnek – főleg bizonyos kor után - inkább káros, mint hasznos mozgáskoordinációt felvonultató idétlen, rohangálós sport. De mit tegyen az ember, ha egyszerűen nem képes élni nélküle? Hány fogadalom hangzik el nap mint nap, a világ bármelyik pontján, hogy: sohatöbbet! Aztán a sajátos láb- és penészszagú öltözőben ülve, a térdvédőt felcsatolva, a fáslit feltekerve, a csodakenőcsöket kenegetve hátra, vállra, lábra, karra, várjuk azt a pillanatot, hogy belépjünk a csarnokba, megfogjuk a 7-es labdát, belélegezzük azt a jellegzetes parkettaszagot, és felnézünk a palánkra, hogy igen, még egyszer utoljára, aztán tényleg soha, de hallani akarjuk azt a sehol máshol nem hallható hangot, ahogyan a labda behatol a gyűrűbe, szétfeszítve a hálót: tccc!
És mégegyszer. Meg mégegyszer...

Mi a kosárlabda?

A kosárlabda egy olyan labdajáték, melyet két öt főből álló csapat játszik. A játékosok célja, hogy a labdát az ellenfél csapatának kosarába dobják, illetve megakadályozzák ugyanebben a másik csapatot.
A játéknak nemzetközileg elfogadott szabályai vannak, de ezeknek a szabályoknak több eltérő ága létezik kontinensek, korcsoportok és nemek szerint. Elsősorban teremsport, de szabadtéri változatai is ismertek.
A kosárlabdát sebessége és variációs lehetőségei a nézői számára is rendkívül látványossá teszik, ezért napjainkra az egyik legnépszerűbb sportággá vált világszerte.
A játék jelenkori története 1891-re nyúlik vissza, amikor Dr. James Naismith-t (1861-1939), a mai Springfield Egyetem tanára a hosszú új-angliai tél idejére egy teremben is művelhető játékot szeretett volna kitalálni a diákjai részére. Naismith a játék megalkotásakor öt alapelvből építkezett: (1) a játékot gömbölyű labdával, kézzel játsszák; (2) a játékosok nem szaladhatnak a labdával; (3) a játékosok mozgása a pályán nincs korlátozva; (4) ne legyen durva érintkezés; (5) a labdát vízszintesen elhelyezett kapuba, a játékosoknál magassabbra kelljen dobni.
A "kapu" céljára egy barackos kosár szolgált az iskola tornatermének erkélyére szerelve, mely 10 láb (3,05 m) magasan volt - a mai napig nem változott ez a magasság.
/Forrás: Wikipedia/