Mióta Máté megkért, hogy írjak a „bakihétre", nem nagyon gondolkodtam a dolgon. Nem mintha nem hibáztam volna még színpadon, de valahogy ebben a témában nem tolonganak bennem az emlékek. Lehet, hogy nem is kellene semmit írnom, csak annyit, hogy „Kedves Máté, sajnos semmit sem sikerült írnom, de azt hiszem, ez épp elég nagy baki". Hehe. Na jó, talán mégsem érem be ennyivel. Szóval ássunk mélyre az elmémben, olyan emlékekért, amikor valami nem jött össze. Össze kell ennek jönni!

Volt például egyszer régen (2010 vagy 2011 december 17-én lehetett, mert a születésnapom után voltunk, csak az évet nem tudom) egy Iskolapélda előadás, amin botrányosan szerepeltem. Erre biztos sokan emlékeznek. Ez nem az a kategória, amin előadás után elröhögcsél az ember, vagy amiről nem is igazán ő tehet. Azon az előadáson minősíthetetlenül indiszponált voltam. Nem mondtam be szövegeket, ilyenkor fél perces csöndek fordultak elő a színpadon (nem is négy emberrel, mint Bandinál, hanem nyolccal!), amiket ráadásul én észre sem vettem, csak bámultam a monitort zombiként. És később sem nagyon javult a helyzet. A második jelenet, a „nagyjelenetem" eleve szinte sose sikerült tökéletesen, Máté gyakran nem jól mondta a szövegét (ami ebben a jelenetben csupa „Nem!" felkiáltás volt), emiatt összekavarodtunk Verával, sőt, volt, hogy még e nélkül is kevertük a sorokat. Azon az előadáson aztán a szünet után is hoztam a formámat, Révai József szerepében is sikerült legalább fél oldalt átugranom. Attila ki is szólt, hogy szedjem össze magam, pedig már nem volt sok hátra az előadásból. Ez az a tipikusan rossz emlék, amire ciki visszagondolni, amit nehéz megmagyarázni, ami jobb lenne, ha meg se történt volna. De nem csak ilyen van.

Történik olyan is, hogy az ember jót akar tenni, más hibáját akarja helyrehozni, de emiatt mégis ő lesz a hiba forrása. Ez történt egyszer „legkevésbé híres" szerepemben, amikor az egyszer előadott Mikulásos darabban én játszottam a Dodót. Hiába kisgyerekeknek játszottunk, a HáRoMnőVÉrt akkor még csak próbáltuk, szóval igazából ez volt az első "igazi" szerepem, úgyhogy azért izgultam. De minden ment jól, ameddig Herczeg Andris, aki Ernőt, a Tűzoltót alakította, az előadás vége felé Teréz, a Tűzoltóként mutatkozott be (Teréz pedig a nyúl neve volt, akit a nővére, Anna alakított). Minden ment volna tovább, senkinek nem tűnt fel semmi, de nekem persze javítani kellett. Orrhangon visszaszóltam: „Te nem Ernő vagy?". Erre viszont már megakadtak a dolgok, összezavarodtak a fejek, és itt már sajnos a nézőknek is feltűnt valami. Erre mondják: „Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna!"

Történt egyszer aztán, hogy az iluska.wb előadáson, fél perccel színpadra menés előtt becsípődött a nadrágom cipzárja, majd ahogy meg akartam javítani, teljesen szét is szakadt. Teljesen kétségbe voltam esve, de Tiának hála gyorsan jött a megoldás: kössek magamra pulóvert, majd annak az ujja eltakarja a lyukat. Így is lett, az utolsó másodpercben oldódott meg a dolog, így maga a klasszikus „baki" meg sem történt, megúsztam életem legkínosabb előadását. Tényleg egy másodpercen múlott.

A Májlájtban érdekes módon mindig ugyanazokon az adott pontokon volt nehézség. Tudtam a szöveget, tudtam, hova kell menni, csak eleinte abban nem voltam biztos, hogy melyik jelenet melyik után jön. Emiatt előfordultak meglehetősen kínos csöndek a színpadon, mire észbe kaptam, hogy jaj, most én jövök. Leginkább a valóssík - twiligtsík váltásoknál történt ilyen, a második verzió premierjén például hagytam szegény Verát egyedül ücsörögni az asztalnál legalább fél percig. És az „Unatkozom, játszhatnánk már valamit"-mondatom is sokszor vált valóban aktuálissá, amikor kb. félpercnyi szünetet követően hangzott el. Ezek többször előforduló, visszatérő hibák voltak, amik valamiért nehezen múltak el, talán mostanra sikerült őket megszüntetni, az előző kettő előadáson talán már nem történtek meg.

És remélem, a következőn se fognak, ami ráadásul az utolsó lesz, február ötödikén búcsúznak a vámpírok. Búcsúelőadásokon persze elő szoktak fordulni a színpadon „nem várt elemek", de figyelmetlenségből származó baki persze ilyenkor sem (sőt, ilyenkor talán a legkevésbé) csúszhat be. Egy baki akkor „jó", ha a néző nem veszi észre, a szereplők elröhögcsélnek rajta magukban a takarásban, és utána akár emlékezetes anekdota is válhat belőle, persze mindenki jobban örül egy bakimentes, tökéletes előadásnak.