Színházban lenni valamilyen formában. Mindegy, hogy nézőként vagy szereplőként. Ennyi a bejegyzés. Lehetne ennyi is. De lehet kifejteni is. Miért jó előadásokat nézni? Mindenkinek más az oka. De aki szokott a másik oldalon is lenni annak talán az is meg szokott fordulni a fejében (vagy csak nekem?), hogy milyen lehet eljátszani AZT a szerepet.

Amit én sohasem játszhatok el, mivel néző vagyok (például Fém – Lila lélek, vagy nem/más – mentalista...). Mi az, amit másképp / mi az amit ugyanúgy csinálnék? Menne-e egyáltalán? Hogyan? – ezek a kérdések sokszor megfordulnak a fejemben. Talán még akkor is, amikor azon gondolkodom, hogy abban az előadásban, amiben én is játszom, a másik karaktert hogyan játszanám (foglalkozhatnék a saját dolgommal is...). Speciális helyzet ez? Vagy az is gondolkodik ilyesmin, aki semmi pénzért sem állna színpadra? De nem csak irigykedni szoktam persze ARRA, aki AZT a szerepet játssza. Büszke is vagyok nagyon, amikor kint a TV előtt ülve hallgatom, ahogy Bandi megszenved a monológjával vagy amikor a takarás mögül hallgatom, ahogy Tia Kati mellett áll (lehet, hogy értelmetlennek tűnik ez...). Néha jó nem ott lenni és csak figyelni azokra, akik úgy megcsinálják, hogy nem tudok arra gondolni, én hogyan csinálnám.

De milyen is benne lenni? Ezt a kérdést még magamnak sem válaszoltam meg... Mert ha eljátszhatok egy szerepet, az már nem olyan érdekes? Nem tudom. Valamiért akkor, ha az enyém, nem tud közel kerülni hozzám. Küzdöttem eddig mindennel. Azzal is, hogy megkedveljem. Vagy ha sikerült megkedvelnem azért, hogy megoldjam. Azt meg valamiért sosem sikerül eléggé. Lehet, hogy jobb lenne, ha csak ülnék a nézőtéren büszkén és elmélkedve, milyen lennék mások helyett. Meg az is lehet, hogy jó ez így. Ez hogy lehet?