„Nos, ha valaki rövid idő alatt sok derék emberrel
akar ismeretségbe kerülni - mondtam neki -, ennek az
egyetlen módja az, ha fellép velük egy színdarabban."

Ez a mondat (egyik) kedvenc íróm, Kurt Vonnegut jr. Ezúttal ki vagyok c. elbeszéléséből való, ahol a félszeg főszereplők csakis drámahősök bőrébe bújva tudnak teljes, boldog életet élni. És a környezetük roppant mód irigyli őket érte. Ilyesmikért csak érdemes színházzal foglalkozni, nem?

Mert a kezdés ilyen. Kell vonzerőnek a népszerű színész(nő), akit majd leutánzunk (mint a majom nevű igen közeli rokonunk) és mi is népszerűek leszünk (mondta is nekem a zsűri már, hogy tisztára, olyan vagyok, mint a Pécsi Sándor, aki meghalt, mikor kétéves voltam, de persze sok filmben láttam és annyi tényleg közös bennünk, hogy alig van hajunk és egyaránt feltűnünk vígjátékban, drámában); meg persze az sem árt, ha a környék legvonzóbb lányainak (fiúinak) pofikája és mellkasa közelről szemlélhető hetente kétszer. Szóval jól jön induláskor a motiváció... ami persze változik idővel.

Az enyém egyszerű(nek látszó) lett: a színház eszközeivel láttatni, amit magam is látok, érzek, amit fontosnak tartok. Annak, aki kíváncsi rá(m). Felrázva és keverve. Tehát: ráakadok a szívemből szóló írásra, ha nem színpad kész, azzá írom, ha kész darab, akkor át, a lényeg, hogy kb. azokra akikkel éppen együtt vagyunk (monogám típus vagyok, sok év - egy színház), vonzóan tudok mesélni az elképzeléseimről, könnyen bevonódnak, nekiveselkedünk, aztán már csak néhány hét (hónap) és kész is az előadás. Mondjuk sosem úgy, ahogy elterveztem...

Mert az a helyzet (fátyol le titkokról), ha rendezek, alapvetően a mondanivalóra koncentrálok, annak a minél befogadhatóbb átadására, a színpadi eszközök hozzá(mellé)rendelése a próbák alatt realizálódik a társak formálódása alapján. Kontúrok vannak, amit a többiekkel közösen színezünk ki. Színészként (többnyire) szívesen merülök bele a rendezői koncepcióba (jó néha plusz felelősség nélkül fickándozni), rendezés (társulat építés) közben kötelező figyelnem a többiek fejlődésére. Hogy jól érezzék magukat. Mert különben minek kínlódnának az egésszel. Talán azért alakult így, mert ritkán toppant közénk a pénz, ráadásul akkor is egyenlően osztottuk szét, mint egy kezdő rock-banda, s a színház csinálása közös játék maradt. A mi kis magamutogatós majomházunkban. A különbejáratú galaxisunkban.

Ha segítségre van szükség (pl. zene, díszlet), irányt mutatok, majd az önálló munkát illesztem a kirakósdiba. A végén mindig csalódom persze. Vagy így, vagy úgy. Hozzám közelebb érzett emberekbe sokszor láttam többet, mint amennyi előbányászódott. Amit sajnálok. De nehéz kizárni az érzelmeket. Mindenhonnan. A befogadás elfogadásából végképp. Rossz megélni, ha a gigászi munkának nincs ugyanakkora eredménye, ha a környezet nem robban fel a bennünk lévő energiáktól vagy nem omlik elalélva lábainkhoz. Ilyenkor merni kell önvizsgálatot tartani: tényleg gigásziak voltunk? S, ha nem, miért nem?

Minden bonyolult. És nehezen felfogható. „A nép ellensége" most jubilál. 1 év - 9 előadás. Soknak nem mondanám. De érdekesnek igen. A premierre úgy éreztük: kész van! Ami ritka csoda. Az első előadások üzembiztosra sikerültek. Aztán jött a nyár utáni felelevenítés: apró változtatások, kisebb-nagyobb bakik erősödő játékkal. A pénteki (febr. 15-i) előadásban pedig kiteljesedett az új arc: az előadás első felében bármekkora hiba előfordulhat... simán átgázolunk rajta. Mindenki rendkívül koncentráltan játszik, sodró lendülettel... örömmel. Megmagyarázhatatlanul. De roppant jólesően.

Szóval: nincs recept. Csinálás van. Színház forever.