"Én már gyenge vagyok." Jelenti ki az új jövevénynek az idős hölgy, aki számára egy szem gyermekénél csak egyvalami fontosabb: önmaga.

"Gyenge vagyok." Hangzik el nem sokkal az életében sorsdöntő rádöbbenés előtt a középkorú férfi szájából a mondat, aki 40 fölött van már, de még mindig az anyjával él, saját menedékvilágában, a mozgóképekben, elvarázsoltan, húsz éve öngyilkos apja árnyékában, folyton a végső elkeseredés szélén, kötéllel a nyakán.

"Gyenge voltam." Summázta magában a fiatal lány, miután hónapokig tartó tervezés után, hosszú hetekig ügyködött azon, hogy 'inkognitóban', életükbe befurakodva, biológiai apját és annak anyját megbosszulja, miután rájött, hogy csakis ők lehetnek felelősek azért, hogy 1988-ban, a vele állapotos, akkor még csak 20 éves édesanyja magára maradt és a néhány hónap múlva születő kislánya egy életre megfosztva érezte magát egy igazi édesapától.

Egy asszony. Egy férfi. Egy lány.

* * *

2000, milleniumi év, a maják is megmondták, vagy nem is ők, mert ők mást mondtak, hanem valaki más jött rá arra, hogy ebben az évben lesz vége a világunknak katasztrofális bolygóegyüttállásból kifolyólag, azonnali hatályú özönvizekkel, földrengésekkel, vulkánkitörésekkel. Kábé május környékén. A jóslat egyébként befuccsolt.

Lili kíméletlenül és gondosan leszopogatta a kiskanálon maradt nutellát.
– Kislányom olyan sovány vagy. Miért nem eszel egy lekvárosat is? Régen szeretted a lekvárosat. A túrósat is szoktad szeretni.
– Ja, csak akkor nem szeretem, ha tele van citrommal.
– Az adja meg az ízét! Nem tudod te mi a jó kislányom. Mintha 2 évesen még tudtad volna... Jézusisten, már majdnem tíz éve... Még a halat is megetted!
– Ja persze a halrudacskákat. 2,5% halból. Hagyjál már anyu! – Lili lesöpörte magáról anyja piszkálását, nagy lendülettel kipenderült a konyhából, és dúdolgatva elkezdett bepakolni az utazáshoz - osztálykirándulásra ment Budapestre. A mantrája pedig a következő zümmögős dünnyögés volt, ami maga sem értette miért, de még sokáig motoszkált a fejében: "a hal a hal a hal a hal a hal meghal... A hal a hal a hal a hal a hal nem hall, de minden hal hal hal..."

Ugyanezen a délutánon, jópár kilométerrel arrébb, a fővárosban a következő beszélgetés zajlott le egy negyvenes férfi, Miklós és édesanyja között:
– Töki mi a baj? Hozzá se nyúltál. Nem ízlik?
– Nincs étvágyam.
– Nem normális ez az állandó mélabú. Pláne, hogy mindened megvan. Gondolj arra a sok munkanélkülire – családosok, szegények. Semmi okod erre az önsajnálatra. Na persze nem mondom, hogy a videotékában kell ragadni, szépen lediplomázol és meglátod, kinyílik a világ! Diplomával a zsebedben...
– Nem fejezem be az egyetemet.
– Tessék?
– Nem megyek neki még egyszer az államvizsgának. Nem érdekel.
– Miklós! Nem hiszek a fülemnek. Csak egy hajszál választ el attól, hogy diplomás ember legyél. Ennyi év ennyi munkája után? És különben is "ügyelj arra, hogy megszerezd, amit szeretsz, különben kénytelen leszel megszeretni azt, amit kapsz."
– George Bernard Shaw...
– Úgy van.
– De én szeretem a tékát. Tarantino is így kezdte.
– Hát én szóhoz se jutok! Erről még beszélünk Töki! Most indulok, kezdődik a színház, nem fogok emiatt elkésni. – Martina megrovó, szúrós pillantások közepette felvette kosztümfelsőjét, majd ruganyos léptekkel távozott. Mielőtt kilépett a lakásból, elkapta saját tekintetét az előszobatükörben. Összenézett magával, nézte és állta kemény tekintetét, de kicsit összeszorult a szíve. Aztán erősen megdörzsölte a szemét, és elindult.
Úgy fél óra telhetett el, mialatt Miklós csak bámult a félig teli tányérjába, amit ő félig üresnek látott, de ez nem is annyira érdekes. Azután észbe kapott, megrázta magát, mint valami kutya, lepakolta az asztalt, arcot mosott, felvette kedvenc farmerdzsekijét és elindult. Esti műszak egész hétvégén.

A következő reggelen, álmos, hajnal óta utazó, tízéves negyedikesekkel teli busz gördült be a buszpályaudvarra.
Miután leszállt, Lili elfintorodott. Ilyen, amikor valaki nincs hozzászokva a szmoghoz.
Egy kollégiumban voltak elszállásolva. A legjobb és legkevésbé jó ágyak elfoglalása után nem volt más hátra, mint elkisföldalattizni a Hősök terére, körülnézni a Városligetben, fényképezkedni Anonimusszal, megnézni a Vajdahunyad várát, néhány görög kancsót és köcsögöt a Szépművészetiben, majd, mint egy zombiapokalipszis-film lelkes statisztái, végigvonaglani a csodálatos Andrássy úton egészen az Oktogonig, ahonnan már röpített is a szállásra a BKV.
A legtöbb kölyök estére totálisan kidőlt, a kedves pedagóguskollégák röhögtek is a markukba, hogy sikerült kifektetni a sok kultúrával a pereputtyot, majd néhány szál jóéjtcigi után ők is a királyi tanárszoba felé vették az irányt és csűrtek az ágyba.
De nem úgy egy lelkes kis hármasfogat, akik ráadásul megtalálták a kolesz társalgóját, abban pedig egy tévét, amihez még videomagnó is tartozott. Nem semmi egy koli volt ez, hanem olyan, ahova már elértek a huszadik századi fejlett technológiák - nagy szó volt ez magyar viszonyok között, főleg erdőszéli kulcsosházas osztálykirándulások után.
– Láttátok idefele azt a tékát? A sarkon a bolttal szemben.
– Ú igen! Gondolod kilóghatnánk?
– Ki hát! Még van fél óra kapuzárásig, addig még csak kiengednek.

Több se kellett, tíz perccel később csilingelt is a videotéka ajtócsengője, a három gyerek halk gyerekhangon kánonban köszönt egy félénk "jonapothelóöööestét", majd rögtön folytatták a kintről hozott sutyorgást:
– Mátrix! Egyértelmű! Anyáék totál letiltottak róla!
– De gáz.
– Miért te láttad már?
– Hááát....
– Na most mi van láttad vagy nem?
– Elkezdtem.
– És szar volt?
– Nem tudom.
– Mi az hogy nem tudod?
– Ott hagytam abba, hogy benő a csávó szája. Egyedül voltam otthon. Nagyon para volt!
– Nyugi már! – vágott közbe Lili – Majd mindjárt kitaláljuk mi legyen. – és úgy végignéztek a hosszú, tömött, magas polcokon, hogy még a szájuk is kinyílt.
A pult mögül borzos, szakállas-bajszos barna férfi pillantott fel, elnézte a jövevényeket, bólintott egyet, majd kirévedt az ablakon. A belépők felverte por lassan szállingózott a lámpafényben, a gyerekek beléptek a polcok rejtekébe, minden mozdulatukat hangosnak érezték, mintha egy könyvtárban vagy egy szentélyben lettek volna. Suttogni se nagyon mertek, csak szemükkel pásztázták a sorokat, szinte fel se tudták dolgozni a választékot, amin látszott, hogy egy gondosan rendszerezett, akkurátusan karbantartott rendszer. Az áhítat pillanata azonban nem tartott sokáig.
– Mit gondoltál, hogy majd nem jövök rá? – lépett bele az ajtócsilingelő bűbájos hangesőjébe ingerülten sziszegve Martina.
– Anyu, hát te? – a borzos tékást, Miklóst, mintha meglökték volna.
– Hogy tudsz úgy tenni, mintha mi se történt volna? – folytatta folytott hangon az asszony.
– Anyu mi a baj?
– Ebből elég volt fiatalúr! Megtaláltam azt a fülbevalót az éjjeliszekrényed fiókjában! Engem nem versz át!
– Mit kerestél a fiókomban?
– Takarítás... közben... De ne tereld el a szót! Még mindig azzal a nővel találkozgatsz? Nekem meg a szemembe hazudtál Miklós? Ezért hagyod abba az egyetemet is ugye? Mondtam hogy csak rossz hatással lesz rád fiam! Hallgass már anyádra! Én csak a javadat akarom! Miért engednél a közelünkbe egy ilyen felforgatót? És gondolod, hogy ő majd gondodat viselné? Á dehogy fiam, most megmondom: szarna rád. Aztán sírva jönnél haza. Fület-farkat behúzva! Miért nem értesz meg, hát én csak neked akarok egy jó életet kisfiam ez miért olyan nagy bűn? Ezzel érdemeltem ki, hogy így bánj velem? – szeme sarkában megjelent az első krokodilkönny, szája legörbült és finoman remegni kezdett – Hazudtál is nekem. Látod mit csinált veled?
– De anyu, mi csak...
– Jaj ne is kezdd ezt el, nem akarom hallani... A saját fiam... – ekkor végre sikerült neki: egy másodperc alatt óriási metamorfózison ment keresztül és méltóságteljes, erős arca azonnal nyomorúságos grimaszba rándult, torkából artikulálatlan nyögés tört fel, összességében bő húsz évet öregedett. Igazi varázslat volt ez.
A Nagy Hatást azonban megtörte egy tüsszentés. A polcsorok felől jött. Martina úgy kapta oda könnyes arcát, mint a velociraptor a jurrasic park konyha-jelenetében, majd lassan retiküljéhez nyúlt, beledugta a kezét, kotorászott kicsit és kihúzott egy zsepit. Meg egy napszemüveget. Felitatta könnyeit, kifújta az orrát, megigazította a haját, feltette a napszemüveget és angolosan távozott. Előtte még diszkréten szipogva odasúgta szeme fényének, egy szem kisfiának:
– Otthon megbeszéljük ezt. Megvárlak. – csak egy kis levendulaillat maradt utána.
Miklós vörös fülekkel átcsoszogott a polcok közé és zavartan igazgatni kezdte a filmeket, amik tökéletes rendben sorakoztak, a gyerekek meg próbáltak úgy tenni, mintha nem hallgatták volna végig a patáliát.
– Segíthetek? – makogta a férfi, mire a gyerekek csak dünnyögtek meg hápogtak. Miklós ekkor elmosolyodott. – Sose hagyjátok magatokat, mert úgy végzitek mint én. – fejével az ajtó felé mutatott – Időben helyre kell rakni az ősöket, különben... Haha. Mindegy. Mi az ott a kezedben? Mátrix?
Lili elvörösödött, tett egy tétova mozdulatot a polc felé, majd nyújtotta a filmet Miklósnak. Közben főleg a jelenlévők cipőit tanulmányozta.
– Nem nem nem nem nem... Nem kell visszaadni. Az utóbbi évek legjobb darabja Hollywoodtól. Ritka, hogy ennyi tartalom legyen egy akciómoziban – a férfi elhallgatott, kicsit révedezni kezdett, két gyerek már araszolt is a kijárat felé, de Lili ekkor megkérdezte:
– Milyen... tartalom? Miről szól? – a többiek szúrós pillantásokkal szórták a lányt, hiszen a családi balhés kis intermezzo óta késsel lehett vágni a kínosságot a levegőben.
– Ööö, hát képzeld el, hogy éled az életed, zajlanak az unalmas hétköznapok, a napi rutin, és minden nap érzed, hogy valami nem stimmel ezzel az egész tyúkszaros világgal és akkor egyszer csak felébredsz. Igen igen felébredsz, mert rájössz, hogy az egész egy átverés, hogy csak egy zseniális szimuláció, semmi sem valódi, mert...
– Elnézést... öö bácsi... – szólt közbe az egyik gyerek, miközben Lilinek valami szöget ütött a fejébe és nem akart mozdulni onnan. Mintha valamire rájött volna hirtelen, mialatt hallgatta ezt a különc, szőrmók embert. Csak azt nem tudta mire. De abban is biztos volt, hogy igazából mindigis tudta azt a valamit. Csak meredt maga elé, kavarogtak a fejében a gondolatok, miközben a másik gyerek folytatta – asszem már nem akarjuk ezt megnézni. Eddig azt hittük félelmetes, de most már eléggé úgy hangzik mint valami nyál. Valami izgit akartunk volna, ami nem is tudom... Izé.
– Valami star wars-osan "izgit"? Kaland? Sci-fi? – kérdezte a tékás.
– Star wars-osan?
– Hát tudod ami olyan, mint... Te mért nézel így mint aki még... Várj csak te még nem láttad a star warst? Uramatyám! – és Miklós, mint a zoológus, aki új állatfajjal találkozik, kikerekedett szemekkel meredt a három gyerekre – Ugye nem mondjátok, hogy egyikőtök-sem-látta?
Így lett meg, hogy mit kölcsönöznek és minek a három részével virrasztják át az éjszakát, hogy másnap az Országház méltóságteljes félhomályában szundítsanak egyet állva az idegenvezető egyébként roppant érdekfeszítő mondókáján.

– Lassan el kéne neki mondani... Már olyan nagylány. Sokkal érettebb a koránál és nem akarom hogy úgy élje le az életét, hogy... Hogy...
– Hogy? Hazugságban? Szerinted nem ütöm az "igazi apa" szintet?
– Nem így értettem. De joga van hozza hogy tudja... Én... Nincs jogom... Lili nem tehet erről az egészről. És mindjárt jön a kistestvére... féltestvére... És persze nem tudom, hogy reagálna de bízom benne hogy felnőttként tudja kezelni a...
– Mit tudok felnőttként kezelni? – dugta be fejét, majd egész testét a konyhába Lili, az emlegetett szamár – Tudom hogy rólam van szó. Naaaa, mit tudok izélni?
– Semmit. – az anya szájához vette hüvelykujját és elkezdte hámozni a metszőfogával.
– Hát mióta vagy itthon te lyány? Milyen volt a kirándulás? Taxival jöttél a pályaudvarról? Hozott a magánsofőr kiskirálylány? – próbálta oldani a hangulatot a pótapa idiótán poénkodós üzemmódba kapcsolva.
– Haha. De mondd már el anyu, ez akkora szemétség, hogy így kidumáltok a hátam mögött! A tékás dolog ugye? Hogy milyen éretlen volt hogy kilógtunk és felnőttebben kéne viselkednem? Tudtam hogy nem kellett volna elmesélnem, mikor másnap felhívtál. Vagy felnőttebben kéne kezelnem a szobámat és rendbentartani?
– Lili! – furcsa nevetéssel anyja hirtelen magához ölelte a kislányt és nagy puszit nyomott a homlokára – Nincs a kisasszonynak egy kis üldözési mániája? Bármit beszélünk apával rögtön az a következtetésed, hogy rólad van szó? De üsse kő, tényleg van valami, ami rólad is szól, meg rólunk is és egy kicsit az érettségedről is. Kistestvéred fog születni. Egy kislány. Ha megszületik, lesz egy új kiskirálylány, te meg leszel a nagykirálylány. Vagy főhercegnő. Vagy amit csak szeretnél.
Lili ellépett anyjától és idegesen dobbantott a lábával.
– Jaj anya hagyd már ezt a dedót! És amúgyis hagyjatok már, elegem van! – Lili bement a szobájába, becsapta az ajtót és arccal jó magasról beledőlt az ágyába. Kicsit meg is fájdult az orra.