2013. március 2. - Gabriella tizennégyszer

Egy hülye balhés pi*a voltam. Az az igazi undok liba típus. Egy hárpia, a legrosszabb fajtából. Ugyanis "fentmaradt" a hangom.

A legbosszantóbb mégis az, hogy erre mindig figyelek, előtte jól bemélyítjük egy közös jelenettel és ha csúszkálok is a magasabb rinyaszfrérákba, akkor is lerángatom magam, ha törik, ha szakad. Gabriella egy ellenszenves k*rva, ha magasabb a hangja, és egy harcos amazon, ha mély.

A koncepciónk szerint Gabriella az utóbbi kategória. Ezért is voltam mérges, hogy a szombati előadáson észre se vettem, hogy milyen magaslatokba röppentem - ami esetünkben egy rossz kategória.
Egyszer -mondjuk- volt már rosszabb is. Ez most nem úgy volt rossz, de talán rossz se volt igazán, csak egy új arca lett a nőnek, ahogy Dániel utolsó mondatának új jelentése.

Nagy dopping volt ám a teltház. Megszokottá vált, hogy kevés nézőnek játsszuk, meghitten, családiasan, jóval nagyobb terekkel. Szombaton sokan voltak, mindenhol táskák, lábak, körbezártak az arcok, meleg volt. A végére kipirosodott az arcom, ez a körülmény mindig jót tesz Gabriellának (meg a doktoréknak is).

Biztos a nem megszokott körülményeknek is köszönhetők a nem megszokott megoldások. Vagy mittudomén. Én alapból idegesebb voltam mint máskor, és ettől az első, máskor lassú, már-már unalomba hajló, altató jelenetek helyből megteltek feszkóval.

Legalábbis én így éreztem. De elmondása szerint Dani is. (A kezdő jelenetek legnagyobb ÉPÍTŐ kritikusa. A dobos.) És persze a többiek szintén. Akikkel mindig örülünk a másiknak és ha az átlagosnál sikerültebbé lesz valami, előszeretettel köszöngetjük egymásnak.