Minden sarkát ismerem

A mai napig fel nem foghatom, hogy van egy saját színházunk. Olyan, mint egy álom. Szeretek végigmenni a terein, belépni a színházterembe, felkapcsolni a technikát, beszívni a szagát, megfogni a függönyöket... Egyedül szeretem a legjobban. Amikor nincs ott más, csak "ő" meg én. (Aztán megtelve is jó lenni. A többiekkel. Mert a színházat azért ők jelentik nekem. De a Jemol...! Oh, az egy csoda.)

jemoltuz.jpg

Mintha tegnap történt volna a tűz, a semmiből felépülő színház. A HáRoMnőVÉrre készültünk. végigpróbáltuk az egész várost, de a legtöbbet Ancsi irodájában. És a bemutató előtt három héttel kész lett. Hárman kezdtük belakni: Ancsi, Máté és én.

Ott állt az a hatalmas(!) üres terem, lilára mázolt falaival, feketén csillogó padlójával és lámpatartó rúdjaival, s nem volt benne semmi. Volt egy komolyabb hangosító cuccom, nyertünk pályázaton - életünkben először és utoljára! - egy viszonylag komolyabb fénytechnikát, s nekiálltunk berendezkedni. Mivel egyikünk sem értett igazán ezekhez a technikai bizbaszokhoz, elég vicces volt, ahogyan bénáztunk. Először is a lámpákat kellett rögzíteni a mennyezetre, szerencsére a munkások ottfelejtettek egy állványt, amire én mertem felmenni - tériszony, ugye -, ezért Mátét zavartuk fel a magasba - aki amúgy szintén nem mert volna felmászni, de fiatal volt még, s hatott rá a szigorú felhívás. Miután minden lámpa a helyére került, ami azért volt a helye, mert ellestük a menőbb színházaktól, hol is tartják azokat, be kellett kötni a rendszerbe. bekötöttük, s működött. (Ezen nagyon meglepődtünk.) A hangot már könnyebb volt rockzenei múltammal élesíteni, így fény- és hangárban úszott a színház.

Kellettek függönyök is, amire már nem jutott pénzecske, ezért Ancsi elindult a városban, s talált is olcsó anyagokat. Feltettük körbe a fekete takarást, s lelkesen nyugtáztuk, hogy ez bizony úgy néz ki, mint egy színház. Jó. De hova ültessük a nézőket? Nem volt székünk, ezért azokat is szereztünk: kaptunk jó sok kopott, kényelmetlen faszéket, plusz a Jemolimpex irodáiból kölcsönöztünk. Aztán kiderült, hogy a két sor is sok, mert a hátsók nem látnak az elsőktől, így összedobtunk egy dobogórendszert. Minden összeállt.

Jöhetett az első előadás! Nézegettük Mátéval a fénypultot: mi is ez? Húzogattuk, tologattuk, aztán rájöttünk. És mondtuk Ancsinak, hogy akkor üljön le, mert az előadás technikai részéért ő felel. (Mi szereplők voltunk.) Nem örült neki, de megoldotta. (Mindent megold!) Kész lett az előadás, jöttek a nézők, de ez csak azért lehetett, mert volt jegyük, amiket szintén Ancsi szerkesztett és nyomtatott ki - arról nem is beszélve, hogy a plakátot is megcsinálta. A jegyeket persze úgy adtuk el, hogy az egész csapat elindult, s mindenkit meggyőzött arról, hogy jó ez a színház. Mondták, hogy a port.hu-n miért nem vagyunk? Írtunk hát nekik, és ott voltunk. Ezen már elégedetten néztek össze a nézők, azért is persze, mert a társalgóban le tudtak ülni. és azért tudtak leülni, mert összeszedtünk innen-onnan mindenféle fotelokat, kanapékat, székeket. Berendeztünk egy komplett színházat. A semmiből.

Erre persze megkaptuk, hogy nekünk a bőrünk alatt is pénz van. Igen. (Majd lesz is!) Az az igazság - visszatekintve a kezdetekre -, hogy minden megoldható. Akarni kell és CSINÁLNI! Persze nagyszavakkal is lehet dobálódzni, de abból az lesz, ami a nagy-nagy kritikusaink tetteiből: semmi.

Mi beleraktunk ebbe a színházba mindent: munkát, tehetséget, gondolatokat. Ez a mi értékünk. (Plusz az új fénypultunk, de azért keményen megdolgoztunk: 11 előadás bevételéből vettük meg.)

(Hogy hogyan kerültünk a Jemolba, azt majd Jendrics Ancsi leírja. Azt azért én sem hagyom ki, hogy leírjam Jendrics Jóska bácsi nevét, aki szerintem nagyon boldog, hogy a sok gépe közé bepasszintott egy kisszínházat. Legalábbis ezt látom rajta, mikor leül közénk, s élvezi a sok színészke hangoskodását.)