E heti szerkesztőnk azt kérte tőlem, hogy írjak egy bejegyzést jelenlegi játszóhelyünk keletkezéséről. Nyomatékkal kérte, hogy csak a jelenlegi hely történetét írjam meg és ne kalandozzak hátrébb a múltban. Hihi, nem tudja, hogy lehetetlent kért. Jójó, azért próbálom terjengő és kacskaringós mondanivalómat viszonylag röviden és a kérést valamennyire betartva leírni.

Tehát: saját játszóhely létrehozásának gondolata először a Kolumbusz Gimnázium bezárása után, egy szép májusi estén fogalmazódott meg bennem. Ez persze egyáltalán nem így van, mert Attilával mindig álmodozunk „A" saját színházunkról (most is). De egyfajta sürgető igény akkor alakult ki bennem először. Megszűnt a gimi, s vele együtt egy jó csapat. Tele voltunk energiával, megvalósítandó ötletekkel, de esély nem volt rá, hogy hol, kivel, mikor..... Attila persze összeomlott, és hallani sem akart róla, hogy Budapesten hozzunk létre egy önálló valamit. Gyászolta az övéit, én meg kérleltem, vitatkoztam, hízelegtem. Szeptemberben még semmi eredményt nem értem el. Mondjuk még azt sem tudtam, hogy hol valósulhatna meg az én kis ötletem, de nagyon akartam. Novemberre Attila beadta a derekát. Találtunk egy kis helyet, egy nagyon hideg, büdöskés pincét, ahol egy klub működött. Csupa fiatalok vezették elég érdekes módon, ami a küllemén is meglátszott. Attilának akkorra már volt egy terve, mit szeretne színpadra állítani. Káélet. A klubot vezető srácnak főszerepet kínált, cserébe ott próbálhattunk. Félreértés ne essék, nem a hely miatt kínálta a szerepet, hanem mert láttuk őt játszani és tetszett, viszont kapóra jött az ő felajánlása. Na tehát összeállt egy kis csapat, régi színjátszókból és újakból. Akkor ismertük meg Herczeg Annát és Bűdi Annamáriát (ő Nannika). Ők mindketten meghatározóak lettek a további színházi életünkben. Elkezdtük próbálni a Káéletet. A főszereplő srác sose jött, ami azért nagyon vicces, mert az ő klubjában volt a próba. Egy idő után kiraktuk és ezzel a helyet is buktuk. Hát már csak ilyen az élet. Viszont volt egy készülő nagyon jónak ígérkező darabunk és pár lelkes fiatalunk. Mi legyen? Apu segíts! Apukámnak van egy cége, szerszámgépekkel foglalkozik. A Jemol. Egy elég nagy kétszintes irodaépületben van. Apukám már nyugdíjas, a régi nagy létszámú cég, mára öt főssé zsugorodott. A földszintet már régóta nem használják. Bekunyeráltam magunkat oda.

Apu azt mondta, ha rendet rakunk, kitakarítunk, lomtalanítunk, kifestünk, akkor próbálhatunk ott. Nagyon örültünk. Hogy hol játsszuk majd az előadást, arról gőzünk sem volt. Majd lesz valahogy. Persze lett is. Mindenféle befogadó helyeken játszottunk. Aztán Attila megírta a FÉM-et. Nagyon akartuk megcsinálni. De hol? Próbálni még csak-csak a Jemolban, de játszani hol? Ez már nagyobb színpadot és tökéletes technikát igénylő darab volt, nekünk meg semmink. A sors most is segített. Az Új Színház pont ilyen témában hirdette meg Kőfal-Pálya c. pályázatát ééés.... MEGNYERTÜK. Próbálni nem lehetett a színházban, mert csak a premier előtt három napot adtak nekünk a beállásra és felkészülésre. Próbáltunk hát a Jemolban, lemaketteztük a díszletet, sőt a végén fel is építettük, jesszusom, alig fért be, a hiányzó tereket odaképzeltük, nagyon vicces volt. Viszont megcsináltuk és az Új Színházi beállás, legnagyobb meglepetésemre simán és nagyon profin sikerült. Amit Attila alakított ott, az nem semmi. Pl. nekünk egyáltalán nem volt semmilyen technikánk, az előadás technikai igényét ő előre megtervezte (mondjuk így is kell, de kipróbálni nem volt lehetőség) és kb. két óra alatt levezényelte a színházi világosítóknak és más technikusoknak. Én meg elővettem a belsőépítészi és kiállítási installációs múltamat, úgyhogy a díszlet is hamar és könnyen kialakult. Az Új Színházban két évadon keresztül játszottuk a FÉM-et. Ez azért nagy dolog, mert eredetileg csak három előadásra szólt a pályázat. Viszont akkora sikere és sok nézője volt, hogy játszhattuk tovább. Sőt két évad után sem kellett volna abbahagyni, de Anna elment Párizsba és Attila nem akarta mással újra építeni. Meg ekkora már körvonalazódott a saját játszóhelyünk is.

Tulajdonképpen innen jön az a rész, amit Máté (heti főszerkesztő) kért. Mert az Új Színházban megízleltük az igazi színház ízét. Tudtuk, hogy előbb-utóbb elmúlik az Új Színházas csoda, viszont nagyon nem akartuk abbahagyni az igazi színházazást. Itt már Attila is meg tudta fogalmazni, a „saját színház" igényét. A próbahelyünkön, a Jemolban volt egy raktárnak használt csarnokdarab. Elkezdtem fűzni Aput, hogy had csináljuk meg színháznak. Belement. Azt mondta, tetszik neki, amit csinálunk és fontosnak tartja kultúrát, a színházat és főleg azt, hogy fiatalokkal dolgozunk. Ez a csarnokdarabka nem túl nagy, kb. 13x9 méteres. Nem igazán ideális helyszín egy színháznak, de ez volt. Gondoltuk, kicsit kipofozzuk, kifestjük, miegymás. Meg akartuk csinálni Csehov Három nővérét. Pályázaton nyertünk technikára pénzt, így az is meglett. Elkezdtük próbálni a HáRoMnőVÉrt. És akkor jött a tűz. Egy esős októberi hajnalon leégett a csarnok és mindenünk, amink volt. Ami nem égett el, az elázott és bepenészedett. Kicsi sopánkodás után eljött a nagy cselekedetek ideje. Nem adtuk fel, mert mi színházat akartunk csinálni. A HáRoMnőVÉr próbáival bekéredzkedtünk ismerős színházcsinálókhoz. Mindenki nagyon rendes volt és segített. Aztán elkezdtük összeszedni, ami kellett. Szerencsére megint nyertünk egy pályázaton az előadásra pénzt. Lett díszlet, meg jelmez. A Jemol is lassan helyre állt, a tűz utáni szörnyű állapotok kezdtek megszűnni. Tavaszra minden visszaállt az eredeti állapotra, és eljött a HáRoMnőVÉr premierje a kis csarnokdarabkánkban. Azóta is itt vagyunk. Mindig alakulunk, fejlődünk. Néha csurran-cseppen valami kis pályázatocska, abból a technikánkat, infrastruktúránkat fejlesztgetjük. Minden bevételünket kulturális céljaink megvalósítására használjuk. Apu cége nagyon meg van elégedve velünk, mert szépen karban tartjuk a helyiséget.

Mára már az egész földszintet használhatjuk. Összedobjuk, amink van. Minden bútorunk, csecsebecséink, felajánlások. Szeretjük a régi dolgokat. Kicsit kipofozzuk, megtisztítjuk, és már lehet is használni. Aki eljön hozzánk, csodálkozik és nagyon otthon érzi magát. Még a kritikákban is mindig megemlítik, milyen kellemes nálunk lenni. Pedig ez nem kerül pénzbe. Komolyan. Ez kizárólag odafigyelés, rendszeretet, akarat kérdése. Persze mi mindig álmodozunk. A saját színházunkról. Mert ez is miénk és nagyon szeretjük, de igazából vendégek vagyunk itt. Nem tehetünk meg bármit, nem adhatunk kulcsot a saját terveiket megvalósító tanítványainknak, ha hajnalig akarnak próbálni, nem lehet magasabb a plafon, nem lehet nagyobb a nézőtér, nem lehet koncertet tartani, egy csomó mindent nem lehet, amit lehetne, ha a miénk lenne. Jaj, ez most úgy hangzik, mintha siránkoznék, pedig szó sincs róla. Nagyon jó nekünk itt. De ez csak egy állomás. A végcél egy saját színházi bázis. Még nem tudom, hogy hogyan, miből és hol, de biztosan meglesz. Mert én hiszek abban, hogy amit nagyon akar az ember, azt eléri. Azt már most megígérhetem, hogy az is épp oly barátságos és vendégszerető lesz, mint ez a mostani.