Mit adtam ennek a színháznak?
Mint valami elszámolás, vagy inkább kérkedés. Egyik szemszögből nézve sem serénykednek a gondolataim. Nemszeretem kategória. De ez a kérés. Szívesebben írnék arról, hogy mit kaptam, viszont erre még senki sem volt kíváncsi...

Tételes számvizsgálás esetén, hosszú lenne a lista. Kezdhetném tárgyakkal, melyek berendezésként sok esetben kellékként kerültek felhasználásra. Értéket képviselnek, de nem a nélkülözhetetlent. Ők az egyes darabok színesceruzái. Egy egész csapat jó tündér, vagy inkább angyal dolgozik azon, hogy amikor szükségünk volna valamire, az rövid időn belül utamba kerüljön, és mint valami profi kellékes, a művészet közlésének szolgálatába állítsam.

Valójában ezek a tárgyak az ember pazarló voltának köszönhetően, halálra voltak ítélve. Rajtam és a színházon múlott, hogy kapnak-e még esélyt a teremtőjük megbecsülésére. Kaptak. Nálunk minden és mindenki kap. Hálásabbat mint eddig. Segítenek elmondani mind azt, mit nélkülük bonyolultabb lenne. Ennek ők is örülnek, látszik rajtuk. A kopott kárpit, mely valószínűleg előidézte az előző fontos szerepe végét, teljes erőbedobással ragyog, a nyikorgó székláb már nem sóhajtozik, hogy "de nehéz vagy b@meg", hanem boldogan vesz részt estéről estére néhány fura figura életében.

Továbbiakban?

Igen, van még a listán. Van egy Ajna, akit szintén én adtam és van egy M. Máté, aki szintúgy rajtam keresztül tölti itt szabad idejét esténként. Kívülről úgy tűnik, mindketten örömmel. Ezt is szívesen tettem. S ami a legfontosabb, legbecsesebb és a leginkább nélkülözhetetlen, hát én, a magyarjózsi. Őt is tőlem kaptátok. A barátságával, a megbecsülésével, a tiszteletadásával és a szeretetével együtt. Ez így egy csomag. Fogadjátok feltétel nélkül.

Anyukámról már nem beszélnék, hisz őt nem is ismeritek.