Színházunk dívája. Illetve így kezeli őt a társulat női része.
Meg a férfi nézőink.                                     
Anyakönyvezve: Miklós Zsófia. 
Övé a pénteki portré.

Zsófiból árad az életöröm. Pedig lehetne megkeseredett is. Bár együtt érkezett a rendszerváltással, 4 éves volt, amikor a szülei elváltak és vidéki kislányból fővárosivá lett. Vagy inkább soklakivá. A frusztrációit aktuális iskoláin vezette le. Lázadt a butának és képmutatónak tartott osztályközöségek ellen, barátait az iskolarendszeren kívülről gyűjtötte. Akkor még pszichológus szeretett volna lenni (később a "Gyenge vagyok"-ban kipróbálhatta), jelenleg európai fejlesztési politikát tanul az ELTÉ-n. Mesterfokon. Nem véletlen. Klasszikus polgári értékekre nevelődött: olvasásra, (nyelv,- és mindent)tanulásra, széles látókörre, bátor kérdezésre. Természetes számára az intellektuális éhség. Igényes (magával szemben is), művelt, tájékozott, okos. Mindez még vonzóbbá teszi.

Gyerekként balettezett (így már értem Stella mozgáskultúráját a "FÉM"-ből), 12 évesen értelmes szabadidő eltöltés céljából vetődött a ZEG-ZUG Gyerekházba (Zuglóban, ugye), ahol a szakkörök közül a 'Szórakész Színpad'-ot választotta. Itt vált színház-függővé. A foglalkozások, a játékok, tobzódás az ötletekben: ezt jelentette számára a "dráma szakkör". No meg Herczeg Annát, a barátnőt. Aki tényleg dívás, és aki 2009-ben javasolta a Fészekbe beugróként Zsófit. A "FÉM" már vele futotta be az amatőrök ritka karrierjét. Rongybaba Stellává alakult át. Mindenkinek tetszett benne. Nekem is. Egy fesztiválon a Szkénében. Együtt teáztunk.

Ekkor már önállóan élt. Majdnem. Szóval szülőtlenül, barátnőkkel. Beletanulva a szabadságba, a felelősségbe. Bár a házimunka még mindig képes maga alá gyűrni. És ment világot látni. Az az Európát, amit majd fejlesztenie kell. Kedvenc helye a középkorból megmaradt flamand kisváros, Gent. (ki tudja, melyik országban van?)

H. Anna 2010-ben elment Párizsba. Tanulni. Akkor búcsúzott a társulattól, amikor mi - Nyulassy Attilával - jöttünk. Automatikusan Zsófi lett helyette a főnő. Használja a színház. A lányok irigylik. Bírta (bírja) a terhet. Élvezi. Nem is tud betelni vele. Fejlődik. S mindezt a szerencse tenyerére fogja. Pedig a lényeg, hogy lételeme a színpad! Önterápiája. Életörömének forrása.

Irigyeltem Bélát, mikor megnéztem a "Gyenge vagyok" főpróbáját. Mindig szerettem volna olyan jelenetben szerepelni, mint mikor a lány az apja nyakába omlik. Kevés partnerem volt ilyenre alkalmas. Érezhetően érezni színpadon. Nem megcsinálni, nem át, hanem megélni. Most megkapom tőle ezt a "Gabriellában". Remélem, még huszonsokszor (bár most sem az érzelgős része jut belőle, pedig de jól esne már egy könnyes-nyálas szerep)!  Szeretünk együtt lenni. És, ha megint leülnék vele teázni, már tudom, hogy hova hívjam.                              

Csak nem árulom el.