Leültem ide, hogy írjak. Mert kell. Nem úgy kell, hogy valaki megmondta nekem. Illetve de igen, valaki megmondta. Csak ez a valaki én magam voltam. Szóval mivel én is valaki vagyok, ezért mégis valaki megmondta. Nekem. Nahát!

Ha lenne egy "olyan" Dölórienem, bizony beleülnék néha, és mennék is... előre-hátra... Néha hátra, és bizony nagyon észnél kellene lennem, hogy ne nyúljak bele abba, ami mögöttem van, mert biza' volna mibe. Meg elmennék előre is, és megnézném, hogy mi van ott. Bár állítólag nem jó tudni azt. Legalábbis vannak, akik ezt mondják. Mégis megnézném, talán segíthetne abban, hogy itt, középen épp mit és hogyan... Na meg merre...

Leültem ide, hogy írjak... Mert kell... De most ezért írom ezt megint, hogy leültem ide, mert nem jönnek azok, amiknek jönnie kellene egy ilyen esetben. Ezért ideidézem azt, ami már volt, és így aztán esetleg kikerekedhet belőle az, ami lesz. Jó kis (ördögi?) kör, mi?

Most például gondolok a holnapra. Holnap délelőtt is leszek, de délutántól lesz még egy gumidenevérem és aztán még nézni is fogok. Ki a fejemből, meg a szememmel, egy sötét fekete teremben, ami így ebben a formában nagyon Romantikás lesz.

A jövő meg jön. Akár megnézzük, akár nem. Ezért jövő. Mert jön. Mi pedig itt vagyunk, abban, ami ma van, az van, és a holnap is csak jön, aztán jönnek a holnapok sorban, és a végén mindegyik múlt lesz, és sok tegnap... S ez nem egy színdarab, habár színház az egész világ, s színész benne minden nő és férfi...

Leültem ide, hogy írjak... Mert kell... Belső kényszer miatt. Mert muszáj, ami a tehén bemeneti szerve. És a végén kijött ez a sok hülyeség. Szóval van remény, hogy máskor is ugyanolyan hibbant leszek, mint most. Ennyi.