2013. április 9. - Romantika

"Nem Nyócker, Józsefváros! Itt van a Nemzeti, a Blaha, a Rákóczi tér…" Na meg a Tatáék. Igen, a cigányok. Kisebbségnek hívják őket, pedig vannak bőven, bár nekem ezzel nincsen semmi bajom. Ez csak olyan magyaros izé, előítélet lehet. Valamiért gyűlölni kellene vagy legalábbis nem szeretni, hogy vannak. Próbáltam, de nem megy. Hiszen nincs is miért.

Itt van például a Tata, ő a törzsfőnök. Ilyen pedig nálunk is van odahaza. A bölcs vezér, aki együtt tartja a családot, békét teremt a viszályban, és ragaszkodik az egységhez. Hagyomány ez náluk. Vagy Mamma, a varázsló. Meghal, majd visszajön, osztja az észt, de nem árt a kutyának sem. Azokat amúgy is szereti. Kisgiza, a lelke olyan gyönyörű, mint egy pipacsmező. Úgy szeretem nézni. Kár, hogy a végén elhervad. Ginó, aki állandóan keménykedik, csak egy hangember. Bizonytalan a szerelemben, hol ezt, hol azt akarja, repked mint egy rezgőszárnyú pillangó. Böske a szívem csücske. Ő is repked, csak karóról karóra. Be is kapja a legyet, de jól menedzseli magát, végül is lesz apja a kis karamellának. Mamácska, nélküle az utcán lennék. Mos, főz, takarít rám, igaz, hogy a pénzért teszi, nem a két szép szememért (pedig már gondoltam arra is), még a lakást is egyedül lakom, csak hogy ne zavarjanak. Igazi józsefvárosi idill. "Ezért jöttem vissza, most már tudom. Ez itt az én hazám."

Sokadszorra mondtam már ezeket a szavakat, estéről estére, hol pontosan, hol pontatlanul, de egyre jobban magaménak érezve. Így volt ez a legutóbbi előadáson is. Érzékelhető volt, hogy kezd beérni az előadás. A többiek játéka sem volt átlagos. Ott volt a beleadok mindent, mert szeretem a közönségem. Ők is szerettek minket. Ilyen az, amikor kölcsönös a vonzalom. Pörget, hevít, kényszerít. Nem tolongtunk az öltözőben, nem siettünk sehova. Vagy ha még is, mellékes volt. Ültünk, beszélgettünk sztorizgattunk.

A vérnyomásom újra a régi, 120/80/70. Kell a recept? Keresd az Indiánt, ő mindig ott lesz.