„A Zeu központjából jelentkezem, egyenesen Moszkvából. Cuki kis község, de furák.

A minap sétáltam a főutcán, Ivánnal,- mert Pista most az Olimpiára készül, a férjem pedig konferencián van- és a nők lenézve köpködtem a lábam elé. Felháborító. Most egy kis etyepetye miért nem fér bele?? Azt nem tudom. Csak megfogta a ...mellemet! Na! Hát hagytam, istenem!

Hogy az iskola? Hiányzik-e?

Szép emlékeim vannak, főleg az, amikor az év tanára lettem. Az utána lévő összejövetel, örök emlék."

A legszabadabb karakterformálásom volt. Én adtam a nevet, a tantárgyat, az összetevőket. Aztán már csak gurult, előre. A kielégíthetetlen, well-dressed elit földrajz tanár, aki csak ahhoz nem ért, amihez kéne. Bár Judit nem igazán állna olyan közel hozzám a való életben, nagyon jó pillanataink voltak együtt. Alakított. Alakítottam. Nagyon egymásra találtunk. Imádtam, mikor egy fontos, sokatmondó jelenet közben az emberek java nem arra figyel, amit egy bölcs tanár mond, hanem az én piros-tappancs mintás bugyimra. Bűnös élvezet, nevetséges hatás.

Nem is tudom, mi tenné igazából Juditot boldoggá. Az örökös kajtatás, a drága ruhák, és talán az utazás? Legalább megismerné azt, amit tanít!

Bár ismerném őt! Sokat kacagnék rajta, de a kívánt hangot...biztos megtalálnám vele.