A kamaszokkal zsúfolt társulatokban levegősebb a május. Viszont aranyat ér. Hosszabb megmutatkozástalanság után a múlt hét végén belehúztunk. Volt játék, heje-huja, folyt a szó és a limonádé. Nekem meg az jutott az eszembe, hogy...

"Tiszteletes: Feszült mindenki, feszült az egész ország, és feszült benne minden férfi és nő... Ránézünk egy eldobott gyufára és már látjuk a tűzvihart. De az nem lehet, hogy önök és mi...(...) ne tudjuk kölcsönösen félreérteni egymást... Isten mentsen attól, hogy valamelyikünk mikor milyen miket csinált... Aki a múltat emlegeti, folyjon ki a fél szeme.

Van Gogh: Aki meg elfelejti, annak mindkettő."

Ez a részlet a Mohácsi-testvérek Egyszer élünk című Nemzetis előadásából való (és most ne firtassuk a szerzők nevében megbúvó nemzeti sorskérdéseket). Meg ide. A Romantikához meg a Gabriellához is illik. Mert minden előadás szól valamiről, a fentiek leginkább néhány emberről (pici színház vagyunk), az általuk megélt jelenről és a bennük élő, feldolgozatlan (feldolgozhatatlan?) múltról.

A valahai áprilisban kezdődött portré sorozatunkat folytatjuk a héten, férfias többséggel, meglepikkel. Amúgy lázas tervezgetéssel telik a következő időszak: két fesztiválra is megyünk júniusban a Dunán túlra. Az akváriumunkban meg félősek lettek a halak, már a közeledtünkre is búvóhelyet keresnek maguknak.

Vagy csak ők is játszani szeretnének?