E mese

Csikket felszed, szemetet szed, pakol, mosogat, pucol, pakol, pakol, szemetet, csikket felszed, csikket felszed, pakol, pakol, pokol. Napos vagyok. De nem az a mindenre elszánt, ügyes, szorgalmas fajta. Nem. Én az a lusta, álmos, utálom ezt csinálni fajta vagyok. De mindegy, csinálom, mert hát valakinek meg kell csinálni és különben is sajt. (Ármin szavaival élve.)

mmateblog.jpg

Mindeközben fejben készülődöm az esti előadásunkra, E:mesére. E mese szép, meseszép, akárcsak maga Emese, még ha nem is látta őt soha senki, de valahol minden ember érzi, tudja, hiszen mindenki tudatalattijában ott henyél, lustálkodik, álmodik, ábrándozik és miegymás. Az enyémben is ott mozgolódott, fészkelődött egész nap és arra sarkallt, hogy kajabáljak olaszosan, ugrándozzak majmosan, legyek gyerekes, vagy éppen legyek egy mozdulatlan megfigyelő.

E mese érzések kavalkádja, különböző minidarabok összessége a csillagos ég alatt, a tábor területén belül itt, ott, amott. Hogy miről szólt? Sok mindenről, erről, arról, amarról, de leginkább egy érzésről: a hiányról. Nekem hiányozni fog e mese, az biztos. Szerettem benne lenni és alkotni.

Na de most már csapjunk a lovak közé, mert húzom a szavakat, de előrébb nem jutunk. Szóval, ez egy jól sikerült előadás lett én úgy gondolom. Aztán éjszaka kezdődött a buli, beszélgetés, nevetés, kacagás, pálinka, bor, babgulyás, eszem-iszom, dínom-dánom, díjátadás, játszódás, tánc a ködben, majd ébredés a réten.

És megint szemetet szed, pakol, mosogat, pucol, pakol... Csak ez a keret ne lenne és minden olyan mesébe illően szép lenne. De még így is szép volt, jó volt, és hiányzik.