Izgatottan utaztam Zalamerenyére. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz, ha nem fognak kedvelni, ha nem illek bele a társaságba! Megérkeztem, és egyből láttam, hogy itt minden korosztályból vannak emberek. Észrevettem, hogy ez a társulat olyan, mint egy nagy család. Egyből befogadtak. Ha valamit nem értettem, mindig volt valaki, aki segített. Akárhová néztem, mosoly várt.

Ami nekem nagyon tetszett, az az egész tábor kivitelezése. Feladatok, naposok, angyalozás, játékok és a végén az előadás. Minden napra jutott feladat, és az új feladatokkal egyben új emberek megismerése. Igazságosan volt felosztva minden, a mosogatás, takarítás stb. Minden reggel volt egy játékvezető. Így mindenkinek jutott egy kis vezető szerep. Aztán voltak a szabályok amiknek szerintem a végére nem sok értelme volt, belegondolva ez pozitív. Azért, mert mindenki csak arra ügyelt és gondolt, hogy dolgozzunk a jelenetekkel.

Ha még egy dolgot kéne kiemelnem a sok jóból, akkor azt, hogy mindenki kapott rá esélyt, hogy megmutassa ,hogy mit tud. Főleg az újaknak volt ez kedvező. Mivel nem volt olyan erős a rendező szava és önállóbbak lehettünk, meg lehetett ragadni az esélyt, hogy megmutasd, te milyenféle jeleneteket szeretsz: te mit tudsz jól és te hogy gondolkodsz a színpadon és a színpad mögött?

Egyáltalán nem voltam még táborban és ezek után csak pozitívat tudok mondani. Felkészültem, hogy akár hajnalig fogunk színészkedni és szerintem lehet, hogy az önállóság adta azt, hogy még amikor reggeliztem is ,csak arra tudtam gondolni, hogy mikor színészkedünk már. Számomra ez a tábor tökéletes volt. Jó, talán az a harang, ami örökké szólt, nem volt a legjobb, vagy a pók, amelyik a plafonról rám ereszkedett. Őszintén: egy olyan ember sem volt, akit nem kedveltem meg és nem csak, hogy életreszóló emlékeket kaptam, én is része lehetek ennek a társulatnak. Sok-sok új barátot szereztem, és kipróbálhattam olyasmiket, amiket még nem, például a vándorszínházat. Befejezésképp csak annyit mondanék: köszönöm. Nagyon köszönöm.